Az utóbbi években a közösségi média rejtélyes hullámain szörfözve találkoztam Mihályi Barbara, képzős osztálytársam, egyik videójával. A képeken Barbi éppen semmi mást nem csinált, csak nézegetett egy hangyabolyt, ha jól emlékszem, esetleg a kert zöldségeiben gyönyörködött. Számomra ez olyan meglepő és radikális állásfoglalás volt, hogy azóta is nyomot hagyott bennem. Amikor a legtöbb művész azzal dicsekszik, hogy „munkája” igen kifinomult, netán időigényes, amikor az élet minden területén célunk, hogy letegyünk valamit az asztalra, hogy pörögjünk, villantsunk, megmutassuk, mire vagyunk képesek, akkor a semmittevés művészete megkérdőjelezi, hogy van-e egyáltalán értelme a siker kultuszának. Megkértem tehát Mihályi Barbarát, hogy öntse szavakba mindezt, és az utóbbi éveket, ahogy az ő élményeiben ezek az elképzelések összekapcsolódnak a történésekkel.

Sós József: Szia Barbi! Úgy tudom, hogy te időnként tudatosan semmit sem csinálsz. Leírnád ezt a (nem-) tevékenységet?

Mihályi Barbara: A karantén alatt indult el az egész. Olaszországban élek és a szomszédos faluban volt az első gócpont Európában. Szóval mi már elég korán karanténba kerültünk, először még csak önként, de heteken belül az egész ország lezárult. Szóval mire a világ többi országába is eljutott a vírus, érzelmileg már túl voltam egy csomó mindenen, ami ezzel jár, úgyhogy picit rá tudtam tekinteni arra, külső szemmel, hogy az emberek mire gondolnak, mit éreznek az első hetekben. Hogy a teljesítménykényszeres társadalmunk olyan nyomást gyakorol ránk, ami már nem tesz jót - és ebben a nagyon egyedi helyzetben ez felerősödött. Az emberek otthon maradtak a saját gondolataikkal. Sokkal kevesebb inger és kapcsolat vette őket körül, amitől sokan szorongani kezdtek. Cselekvésorientált világban élünk, ahol a legfontosabb a pénzgyűjtés és az állandó produktivitás - és azt hisszük, hogy ezektől leszünk boldogok. Ez az élethelyzet (karantén) viszont rákényszerít minket arra, hogy odafigyeljünk magunkra; a saját gondolatainkkal, traumáinkkal, életünkkel foglalkozzunk. Így elkezdtem ezeket a videókat feltölteni a YouTube csatornámra, ahol semmit sem csinálok, csak itthon, a szobámban vagy a kertben ülök és nézek bele a kamerába és a jelenre koncentrálok. Nem egy egyszerű művelet ez, mert az ember gondolatai elkalandoznak, de rendkívül hasznos; a lelkünket fejleszti. Majd ahogy nyílt az ország nyáron, úgy kezdtem el én is másik helyszíneken “semmit csinálni”, ami kicsit hozzá tudott adni a műhöz.

 

Hasonló ez a tevékenység a kertészethez - az ember dolgozik valamin, amiből csodálatos termés lesz. Mióta Olaszországban élek - egy kistelepülésen a természetben - nagyon leköt a természet, a kert. Városi emberként 6 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ez számomra, de valahogy átkapcsolt bennem valami, és azóta rengeteget tanultam a kertről és a természetről. Igyekszem kapcsolódni hozzá. A saját termésünket fogyasztom el, ami egy elképesztő élmény és esszenciális életszemlélet. Rendkívül fontos, hogy mit adunk a testünknek - és ezt sajnos a saját káromon tanultam meg.

2014-ben diagnosztizáltak vastagbélgyulladással, ami egy gyógyíthatatlan autoimmun betegség, amiről az orvosok nem sokat tudnak még - így azt sem, hogy mi okozza. Sok fájdalommal, vérzéssel, gyulladással és persze félelemmel járó állapot. A diplomamunkám (MKE) is erről szólt, ennek az egész útnak a feldolgozásáról. Hogy nőként milyen bélgyulladásos betegséggel küzdeni. Hogy szerintem milyen lelki okok vannak a betegség hátterében. Szóval szépen körüljártam a témát, miközben művészetterápiát alkalmaztam. És azt hiszem azóta is ezt csinálom. Ez az öngyógyítás és traumafeldolgozás van jelen a festményeimben, a fotóimban, a videóimban - és a kertemben, főztömben is. Az elmúlt időszakban készült egyik kedvenc munkám az “I ate myself”, ahol kenyértésztából szobrot készítek, egy önportrét, teljes alakos aktot, majd azt megsütöm és elfogyasztom. Az önelfogadás egy akciója ez.

 

A társadalom és a szépségipar kialakított egy olyan ideált, aminek a nők nagyrésze nem felel meg, viszont minden erejével próbálkozik elérni azt, miközben ez egy lehetetlen kihívás. Az a csodálatos az emberben, hogy ezerféle, testileg és lelkileg is, és ezt kell ünnepelni. Ezt próbálkozom a festményeimmel közölni. Ezt a világot, ezt a paradicsomi állapotot szeretném létrehozni, ahol a nők önmaguk lehetnek, szabadon létezhetnek, mindenféle ítélkezés vagy tárgyiasítás nélkül. Ez egy utópikus világ, aminek helyszíne a természet. Legalábbis én ott találtam meg a szabadságom.