A japán szemétszedő szamurájok jól képzett előadóművészek, akik utcai előadásaikkal a szemétszedést akarják népszerűsíteni. Az alábbi videón betekintést nyerhetünk munkásságukba.

Mire „R.U.R.” című darabját (ami a „Rossum Univerzális Robotjai” rövidítését jelenti) 1921-ben Prágában bemutatták, Karel Čapek jól ismert cseh értelmiségi volt. Sok kortársához hasonlóan őt is megdöbbentette a gépi és vegyi fegyverek által végzett vérengzés, amely az első világháborút a korábbi harcoktól megkülönböztette. Mélységesen szkeptikus volt a tudomány és a technika utópisztikus elképzeléseivel szemben is. "Az emberi agy terméke kicsúszott az emberi kéz irányítása alól" - mondta Čapek a darab premierjét követően a London Saturday Review-nak. „Ez a tudomány színjátéka.”

Ugyanebben az interjúban Čapek reflektált a darab egyik szereplőjének eredetére:

Így a robotnak életet adó „R.U.R.” kritika volt a gépesítésről és az emberiség elembertelenítésének módjairól. Maga a szó a cseh „robota”, vagyis kényszermunka szóból ered, amint azt a jobbágyok végezték. Szláv nyelvi gyökere, a „rab” jelentése „rabszolga”. A eredeti robot szó pontosabban határozza meg az androidokat, mivel azok nem fémből készültek és nem voltak mechanikusak.

A robotok, mint mechanikus rabszolgák és az emberi készítőik ellen potenciálisan lázadó pusztítók közötti ellentét visszhangozza Mary Shelley Frankensteinjét, és segít hangot adni a robotok későbbi nyugati jellemzésének, mint olyan rabszolgáknak, akik a sorsuk ellen feszülnek, készen állnak arra, hogy kitörjenek az irányítás alól. A kettősség visszhangzik az egész huszadik században: Terminator, HAL 9000, Blade Runner replikánsai.

A „R.U.R.” Helena karaktere szimpatikus, azt akarja, hogy a robotoknak szabadságuk legyen. Radius az a robot, amely megérti a saját helyzetét, és felháborodik készítőinek idiotizmusán, miután frusztrációit szobrok szétverésével tombolta ki.

Helena együttérzése megmenti a Radiust a zúzómalomtól, és később ő vezeti a robotforradalmat, amely kiszorítja az embereket a hatalomtól. Čapek nem túl finom abban, hogy a mesterséges emberek diadalát ábrázolja alkotóik felett:

A darabban az emberek még azelőtt pusztulásra voltak ítélve, mielőtt Radius vezette a lázadást. Amikor a gépesítés felülmúlja az alapvető emberi tulajdonságokat, az emberek elveszítik a reprodukció képességét. Ahogyan a robotok növekednek képességekben, vitalitásban és öntudatban, az emberek jobban hasonlítanak a gépeikre - az emberek és a robotok Čapek kritikája szerint lényegében egy és ugyanaz. Az értéket, az ipari termelékenység mértékét azok a robotok képviselik, amelyek képesek elvégezni „két és fél ember” munkáját. Egy ilyen verseny implicit módon kritizálja a közvetlenül az első világháború előtt kialakult hatékonysági mozgalmat, amely sok alapvető emberi tulajdonságot figyelmen kívül hagyott.

Az „R.U.R.” adóssága Shelley „Frankenstein”-je felé jelentős, bár a műveket szinte pontosan egy évszázad választja el egymástól. Mindkét esetben az emberek önhittséget mutatnak, és mesterséges életet akarnak létrehozni. (Emlékezzünk vissza, hogy Rodney Brooks, egy megbecsült robot specialista és az MIT Mesterséges Intelligencia Lab volt igazgatója még ma is „teremtményeinknek” nevezi a robotokat.) Akár az emberek rossz receptet találnak meg, mint a korábbi regényben, vagy okosabbá teszik a lényeket, mint az őket szült emberek, például Čapek darabja és utódai esetében, az emberek fizetik az árat azért, hogy Istent akarnak játszani. Mindkét műben az alkotó és a teremtmény hibás kapcsolata vezérli a cselekményt, és mindkét esetben a konfliktus vérontással végződik.

Ma már kevesen ismerik az „R.U.R.”-t .De annak idején a darab szenzáció volt, a kiadást követően azonnal több mint 30 nyelvre fordították le. Közel 100 év elteltével, eltekintve attól, hogy nyilvánvalóan támaszkodunk a darab terminológiájára és világnézetére, még mindig halljuk visszhangját. A szerző és a játék címe húsvéti tojásként jelenik meg olyan népszerű művekben, mint a Batman rajzfilmek, a Star Trek, a Dr. Who és a Futurama: A kultúránk robotjait ábrázoló emberek minden bizonnyal tisztában vannak a Čapek felé fennálló adósságukkal, még akkor is, ha a legtöbbünk nem. 

Az 1967-es előadás


Történet a hippikről, így indult minden:

A műfajteremtő rock-musical szövegkönyvét a színészi pályán addig több-kevesebb sikerrel próbálkozó Gerome Ragni és James Rado írta. Ők ketten 1964-ben futottak össze az off-Broadway egyik darabjában, s nyomban barátságot kötöttek. A városnak az a része, ahol akkoriban laktak, tele volt hosszú hajú, az iskolából “túlzott szabadosságuk” miatt kicsapott hippikkel, s elhatározták, hogy közös művet írnak, amelynek középpontjába ezeket a fiatalokat állítják.


James Rado és Gerome Ragni még 1964-ben kezdett el dolgozni a karaktereken, a szövegkönyvön, majd két évvel később csatlakozott hozzájuk Galt MacDermot zeneszerző. A Hair végül 1967-re készült el, ebben az évben rock-musicalként debütált az Off-Broadwayn a Public Theater-ben, majd átköltözött a Cheetah nightclubba. Az igazi áttörést a ’68-as Broadway premier hozta meg, az előadást Julie Arenalkoreografálta, a jelmezeket Nancy Potts tervezte.

És ahogy mondják, a többi már történelem…

Jim Dine egyik "Hair" c. képe


A Hair több mint 1700 alkalommal szerepelt műsoron egyhuzamban, New York után Londonba is megérkezett a produkció, az eredeti dalokat tartalmazó Grammy-díjas lemezből pedig több mint 3 millió példány fogyott. Mielőtt azonban a darab eljutott a Broadway-re, a szerzők újraírták a szövegkönyvet és új dalok is születtek: pl. A „Let The Sunshine In” az eredeti verzióban nem szerepelt.


A Hair önéletrajzi elemeket is tartalmaz:

A Hair történetén egyébként éveken át dolgoztak, s önéletrajzi elemeket is belevittek: a visszafogottabb, romantikus Rado Claude, Ragni extrovertáltsága Berger figurájában fedezhető fel. A címet az amerikai pop-art atyjának tartott Jim Dine hasonló című festménye ihlette. Mint Rado később elmondta, a maradi felnőtteket megbotránkoztató hosszú haj szerintük a lázadás, a szabad gondolkodás látható jele volt – amikor a munkába kezdtek, az ő hajuk is rövid volt, de azután már nem vágatták le.

Eric Blau producer összehozta őket az akkor már Grammy-díjas zeneszerzővel, Galt MacDermottal. A majdnem negyvenéves kanadai “komoly” ember, klasszikus képzettségű zongorista volt, de hamar átragadt rá a Rado-Ragni páros lelkesedése. A Hair számtalan dala lett sláger, mint az Aquarius, az I Got Life, a Hair, az Easy To Be Hard, a Be-In (Hare Krishna), a Good Morning Sunshine és a Let The Sunshine In. A Good Morning Sunshine Oliver, az Aquarius és a Let The Sunshine In egybegyúrt változata a Fifth Dimension együttes előadásában a listákat is megjárta.


Eleinte sokan elutasították a zenés darabot:

A Hair címe szerint is “törzsi musical”, egy politikailag tudatos hippikommunában játszódik, melynek hosszú hajú tagjai a behívót akarják elkerülni. A darabban megtalálható minden, ami akkoriban polgárpukkasztónak számított: szexualitás, kábítószer, háborúellenesség, sőt az első felvonás végén egy híres-hírhedt meztelen jelenet is. (Az ebben való részvétel nem volt kötelező a színészek számára, csak az vetette le ruháit, aki erre önként vállalkozott.) Nem csoda, ha a darabot számos producer elutasította, végül az addig csak Shakespeare-művekkel foglalkozó Joseph Papp döntött úgy, hogy az off-Broadwayn felújítás alatt álló Public színházában helyet ad a neki.


A szereplőválogatás és a próbafolyamat nem ment könnyen, maguk a szereplők sem értették teljesen a darabot, Gerald Freeman rendező a katasztrofális főpróba után le is mondott, de az utolsó pillanatban sikerült visszakönyörögni. A bemutatón Claude-ot Walker Daniels, Bergert Ragni alakította, mellettük Jill O’Hara, Sally Eaton, Steve Dean, Arnold Wilkerson és Shelley Plimpton lépett színpadra. A Hair a szerződés értelmében csak hat hétig futott Papp színházában, aztán 45 előadás következett egy diszkóklubban. A művet “ráncfelvarrás” után, tucatnyi új dallal 1968 áprilisában mutatták be a Broadwayn, Claude szerepét ekkor vette át a másik szerző, James Rado.

Hozzá kell tenni: a kispolgári Amerikát korántsem lelkesítette a szabad szájú, a társadalmi konvenciókat semmibe vevő musical, így a turnéra indult darab színészeit több helyen inzultálták, az előadásokat bombafenyegetések zavarták meg, sőt 1970-ben Massachusetts államban be is tiltották az előadást, a döntést a legfelsőbb bíróság változtatta meg.

1968-as Hair plakát


Grammy-díj, filmfeldolgozás és óriási sikerek:

A Hair első lemezfelvétele 1967-ben készült, a következő évben a Broadway-szereplőkkel is felvették, ez a hárommilliós példányszámban elkelt album Grammy-díjat érdemelt ki. A Hairt azóta szerte a világon újra meg újra színpadra vitték, a fél évszázados jubileumon Londonban és a Broadwayn is felújítják. Magyarországon is sokszor játszották, még a 2010-es Szegedi Szabadtéri Játékokon is, az eredeti Broadway-változatot 2015-ben a Mohácsi testvérek rendezésében mutatták be.

Az akkor már az Egyesült Államokban élő cseh rendező, Milos Forman szinte az 1968-as bemutató napjától készült a Hair megfilmesítésére, de erre csak a hetvenes évek végén nyílt lehetősége. Az 1979-ben bemutatott filmváltozat története valamelyest eltér az eredetitől, Bergert Treat Williams, Claude-ot John Savage, Sheilát Beverly D’Angelo játszotta, a színészek maguk énekelték a dalokat. A film akkoriban szokatlan gyorsasággal érkezett meg Magyarországra, már 1980 januárjában vetítették a mozikban.

(Forrás: Színház.org, MTI, itt oktatás céljából szerepel a szöveg.)
(A képek forrása: overtures.org.uk, en.wikipedia.org, theartstack.com)