Az utóbbi években a közösségi média rejtélyes hullámain szörfözve találkoztam Mihályi Barbara, képzős osztálytársam, egyik videójával. A képeken Barbi éppen semmi mást nem csinált, csak nézegetett egy hangyabolyt, ha jól emlékszem, esetleg a kert zöldségeiben gyönyörködött. Számomra ez olyan meglepő és radikális állásfoglalás volt, hogy azóta is nyomot hagyott bennem. Amikor a legtöbb művész azzal dicsekszik, hogy „munkája” igen kifinomult, netán időigényes, amikor az élet minden területén célunk, hogy letegyünk valamit az asztalra, hogy pörögjünk, villantsunk, megmutassuk, mire vagyunk képesek, akkor a semmittevés művészete megkérdőjelezi, hogy van-e egyáltalán értelme a siker kultuszának. Megkértem tehát Mihályi Barbarát, hogy öntse szavakba mindezt, és az utóbbi éveket, ahogy az ő élményeiben ezek az elképzelések összekapcsolódnak a történésekkel.

Sós József: Szia Barbi! Úgy tudom, hogy te időnként tudatosan semmit sem csinálsz. Leírnád ezt a (nem-) tevékenységet?

Mihályi Barbara: A karantén alatt indult el az egész. Olaszországban élek és a szomszédos faluban volt az első gócpont Európában. Szóval mi már elég korán karanténba kerültünk, először még csak önként, de heteken belül az egész ország lezárult. Szóval mire a világ többi országába is eljutott a vírus, érzelmileg már túl voltam egy csomó mindenen, ami ezzel jár, úgyhogy picit rá tudtam tekinteni arra, külső szemmel, hogy az emberek mire gondolnak, mit éreznek az első hetekben. Hogy a teljesítménykényszeres társadalmunk olyan nyomást gyakorol ránk, ami már nem tesz jót - és ebben a nagyon egyedi helyzetben ez felerősödött. Az emberek otthon maradtak a saját gondolataikkal. Sokkal kevesebb inger és kapcsolat vette őket körül, amitől sokan szorongani kezdtek. Cselekvésorientált világban élünk, ahol a legfontosabb a pénzgyűjtés és az állandó produktivitás - és azt hisszük, hogy ezektől leszünk boldogok. Ez az élethelyzet (karantén) viszont rákényszerít minket arra, hogy odafigyeljünk magunkra; a saját gondolatainkkal, traumáinkkal, életünkkel foglalkozzunk. Így elkezdtem ezeket a videókat feltölteni a YouTube csatornámra, ahol semmit sem csinálok, csak itthon, a szobámban vagy a kertben ülök és nézek bele a kamerába és a jelenre koncentrálok. Nem egy egyszerű művelet ez, mert az ember gondolatai elkalandoznak, de rendkívül hasznos; a lelkünket fejleszti. Majd ahogy nyílt az ország nyáron, úgy kezdtem el én is másik helyszíneken “semmit csinálni”, ami kicsit hozzá tudott adni a műhöz.

 

Hasonló ez a tevékenység a kertészethez - az ember dolgozik valamin, amiből csodálatos termés lesz. Mióta Olaszországban élek - egy kistelepülésen a természetben - nagyon leköt a természet, a kert. Városi emberként 6 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ez számomra, de valahogy átkapcsolt bennem valami, és azóta rengeteget tanultam a kertről és a természetről. Igyekszem kapcsolódni hozzá. A saját termésünket fogyasztom el, ami egy elképesztő élmény és esszenciális életszemlélet. Rendkívül fontos, hogy mit adunk a testünknek - és ezt sajnos a saját káromon tanultam meg.

2014-ben diagnosztizáltak vastagbélgyulladással, ami egy gyógyíthatatlan autoimmun betegség, amiről az orvosok nem sokat tudnak még - így azt sem, hogy mi okozza. Sok fájdalommal, vérzéssel, gyulladással és persze félelemmel járó állapot. A diplomamunkám (MKE) is erről szólt, ennek az egész útnak a feldolgozásáról. Hogy nőként milyen bélgyulladásos betegséggel küzdeni. Hogy szerintem milyen lelki okok vannak a betegség hátterében. Szóval szépen körüljártam a témát, miközben művészetterápiát alkalmaztam. És azt hiszem azóta is ezt csinálom. Ez az öngyógyítás és traumafeldolgozás van jelen a festményeimben, a fotóimban, a videóimban - és a kertemben, főztömben is. Az elmúlt időszakban készült egyik kedvenc munkám az “I ate myself”, ahol kenyértésztából szobrot készítek, egy önportrét, teljes alakos aktot, majd azt megsütöm és elfogyasztom. Az önelfogadás egy akciója ez.

 

A társadalom és a szépségipar kialakított egy olyan ideált, aminek a nők nagyrésze nem felel meg, viszont minden erejével próbálkozik elérni azt, miközben ez egy lehetetlen kihívás. Az a csodálatos az emberben, hogy ezerféle, testileg és lelkileg is, és ezt kell ünnepelni. Ezt próbálkozom a festményeimmel közölni. Ezt a világot, ezt a paradicsomi állapotot szeretném létrehozni, ahol a nők önmaguk lehetnek, szabadon létezhetnek, mindenféle ítélkezés vagy tárgyiasítás nélkül. Ez egy utópikus világ, aminek helyszíne a természet. Legalábbis én ott találtam meg a szabadságom.

 

Már harmadik éve palántázok koktélparadicsomot (időnként más zöldségeket és virágokat is), tavaly a párommal készítettünk egy régi ládából magaságyást is, amit idén az ablakkeret gyűjteményemből kiegészítettem egy sufni-tuning üvegház/fóliasátorrá. Az éjszakai hideg ellen igyekeztem megvédeni őket a hideg májusban az üvegablakokkal és az oldalára hirtelen ötlettől vezérelve (sok időm nem lévén komplexebb megoldásra) folpackot celluxoztam. Most így május közepéről visszatekintve azt mondhatom, bevált! Szeretnék majd még ilyen nagyobb virágládákat készíteni lomtalanításból szervált és félretett lécekből (nem bonyolult egyébként), mivel nincs sok helyünk a paradicsomoknak, így viszont a házunkhoz vezető útra is lehet ültetni – mindig van még hely növénynek! :D

Lehetnének ideálisabb körülményeim, pl. több hely, több napfény, stb., de igazából már megszoktam, hogy mindig azok között a körülmények közt kell kreatívnak és boldognak lenni, ami megadatik. Ráadásul nagyon fontos számomra, hogy még ha éppen lenne is rá pénzem, akkor se feltétlenül valami fancy drága új termékkel oldjam meg a kerti dolgaimat, hanem inkább újrahasznosítsak, vagy magam csináljam meg, lehetőség szerint természetes anyagokból. Számomra a két kezem közül előkerült tárgynak nagyobb az értéke akkor is, ha éppen nem szoborról vagy más műtárgyról, pusztán egy virágágyásról vagy akár egy tál koktélparadicsomról van szó. Ez egyfajta átlelkesítése, átlényegítése a környezetemnek. Ez nekem azt az élményt adja, hogy közelebb érzem magam a természethez és jobban magam urának érzem magamat – a meg tudom csinálni érzés fantasztikus! Persze nem mindig van időm ilyen dolgokra sajnos – ilyenkor lesz az „üvegház” fala celluxozott folpack…

A napéjegyenlőség napját, amely szintén ünnepli a bolygó gondozásának gondolatát, a tavasz első napján, március 20-án tartják. Amerikában 2020-ban a napéjegyenlőség napja március 19-én volt, amely több mint egy évszázada a legkorábbi tavasz – 2021-ben szokás szerint a tavasz március 20-án kezdődött.

A Föld napi himnuszt Abhay Kumar indiai költő írta 2013-ban, azóta az ENSZ összes hivatalos nyelvén rögzítették.

A 2011-es Föld napján 28 millió fát ültettek Afganisztánban a „Plant Trees Not Bombs” kampányra. 2012-ben Kínában több mint 100.000 ember ült kerékpárra a CO2-kibocsátás csökkentése és az autók által okozott szennyezés mértékére való figyelemfelhívás érdekében.

1990-ben a figyelem középpontjában a környezeti kérdések globális mozgósítása állt, nagy hangsúlyt fektetve az újrahasznosításra. 2000-ben a globális felmelegedésről és a tiszta energiáról szólt. 2010-ben jelent meg a világ legnagyobb környezetvédelmi szolgáltatási projektje – a Billion Acts of Green – valamint egy 250.000 fős klímaváltozási gyűlés Washington DC-ben. A 2021-es Föld napjának témája a Földünk helyreállítása, amelynek célja emlékeztetni arra, hogy bár sokat tennénk bolygónk védelme érdekében, mindannyiunknak szüksége van egy egészséges Földre is, hogy támogassa életünket, egészségünket és túlélésünket.

A 2020-as Föld napján világszerte 20 millió ember kapcsolódott be a 12 órás Earth Day Live eseményre, amelyet távolról rendeztek meg a koronavírus-járvány miatt.