Az 1816-os évet a nyár nélküli évnek nevezik a súlyos éghajlati rendellenességek miatt, amelyek miatt a globális átlaghőmérséklet 0,4–0,7 °C-kal csökkent. A nyári hőmérséklet Európában az 1766 és 2000 közötti évek leghidegebbje volt. Ez jelentős élelmiszerhiányhoz vezetett az északi féltekén.

A bizonyítékok arra utalnak, hogy az anomália túlnyomórészt egy vulkanikus tél esemény volt, amelyet a Tambora-hegy 1815-ös áprilisi hatalmas kitörése okozott a Holland Kelet-Indiában (ma Indonézia néven ismert). Ez a kitörés volt a legnagyobb az elmúlt 1300 évben (az 536-os, bizánci feljegyzésekből is ismert vulkáni telet okozó, Földünk valamelyik, nem pontosan beazonosított vulkánjának feltételezett kitörése után), és talán súlyosbította a Fülöp-szigeteki Mayon tűzhányó 1814-es kitörése.

A nyár nélküli év mezőgazdasági katasztrófa volt. John D. Post történész ezt "a nyugati világ legutóbbi nagy megélhetési válságának" nevezte. Az 1816-os éghajlati eltérések Új-Anglia nagy részén, Atlanti-Kanadában és Nyugat-Európa egyes részein voltak a legnagyobb hatással.

Kínában hatalmas éhínség volt. Az árvizek sok megmaradt termést elpusztítottak. A monszunszezon megszakadt, ami hatalmas árvizeket eredményezett a Jangce-völgyben. A jelenleg Hejlungcsiangban található Suangcsengben arról számoltak be, hogy a fagyok tönkretették a mezőket, és ennek következtében a sorkatonák elhagyták a szolgálatot. Nyári havazást vagy más módon vegyes csapadékot jelentettek Csianghszi és Anhui különböző helyein, az északi szélesség 30° körül. A trópusi éghajlatú Tajvanon Hszincsuban és Miaoliban havat, Csanghuában pedig fagyot jelentettek.

Indiában a késleltetett nyári monszun késői özönvízszerű esőzéseket okozott, ami súlyosbította a kolera terjedését a bengáli Gangesz melletti régióból egészen Moszkváig.

Japánban, amely az 1782–1788-as, hideg időjárás okozta nagy tenmei éhínség után óvatos volt, a hideg megrongálta a termést, de nem jelentettek terméskiesést, és nem volt káros hatás a lakosságra.

Az eltérő eseményekről ma általában úgy gondolják, hogy az 1815. április 5–15-i az indonéziai Sumbawa szigetén található Mount Tambora vulkán kitörése miatt következtek be. A kitörés vulkánkitörési indexe (VEI) 7-es volt, ez egy hatalmas esemény, amely során a tűzhányó legalább 100 km3 anyagot lövellt ki. Ez volt a világ legnagyobb vulkánkitörése a történelmi idők során, összehasonlítható a minószi kitöréssel az ie 2. évezredben, a Taupói-tó Hatepe kitörésével i.sz. 180 körül, a Pektu-hegy kitörésével i.sz. 946-ban és a Szamalasz-hegy 1257-es kitörésével.

Más nagy vulkánkitörések (legalább 4-es VEI-vel) ebben az időben a következők voltak:

1808, az 1808-as rejtélyes kitörés (VEI 6) a Csendes-óceán délnyugati részén

1812, La Soufrière Saint Vincent és a Grenadine-szigeteken a karibi-térségben

1812, Awu a Sangihe-szigeteken, Indonéziában

1813, Szuvanoszedzsima a Rjúkjú-szigeteken, Japánban

1814, Mayon a Fülöp-szigeteken

Ezek a kitörések jelentős mennyiségű légköri port halmoztak fel. Ahogy az egy hatalmas vulkánkitörés után szokásos, a hőmérséklet világszerte csökkent, mivel kevesebb napfény haladt át a sztratoszférán.

A Berkeley Earth Surface Temperature 2012-es elemzése szerint az 1815-ös Tambora kitörés átmenetileg, mintegy 1 °C-kal csökkentette a Föld átlagos szárazföldi hőmérsékletét. Kisebb hőmérséklet-csökkenést az 1812–1814-es kitörések során már észleltek.

A Föld már a 14. században kezdődött, évszázadok óta tartó globális lehűlés időszakában volt. A ma kis jégkorszakként emlegetett időszak már jelentős mezőgazdasági nehézségeket okozott Európában. A kis jégkorszak meglévő lehűlését súlyosbította a Tambora kitörése, amely a kis jégkorszak vége felé következett be.

Ez az időszak a Dalton-minimum idejére esett (egy viszonylag alacsony naptevékenység időszaka), különösen a 6. napciklusban, amely 1810 decemberétől 1823 májusáig tartott. Különösen 1816 májusában volt a legalacsonyabb napfoltszám (0,1) az efféle naptevékenység nyilvántartások léte óta. A napsugárzás hiányát ebben az időszakban súlyosbította a vulkáni por okozta légköri átlátszatlanság.

A sorozatos vulkánkitörések következtében a termés több éven át rossz volt; a végső csapás 1815-ben a Tambora kitörése volt. Európa, amely még mindig lábadozott a napóleoni háborúkból, élelmiszerhiányban szenvedett. Különösen az elszegényedettek szenvedtek ebben az időben. Az alacsony hőmérséklet és a heves esőzések sikertelen betakarítást eredményeztek Nagy-Britanniában és Írországban. Walesben a családok nagy távolságokat tettek meg élelemért könyörögve. Éhínség uralkodott Észak- és Délnyugat-Írországban, miután a búza-, zab- és burgonyabetakarítás kudarcot vallott. Németországban súlyos volt a válság. Az élelmiszerárak Európa-szerte meredeken emelkedtek. A gondok okát nem ismerve, az éhezők tüntettek a gabonapiacok és pékségek előtt. Később zavargások, gyújtogatások és fosztogatások zajlottak számos európai városban. Egyes esetekben a zavargók „Kenyér vagy vér” feliratú zászlókat vittek magukkal. Bár a zavargások gyakoriak voltak az éhség idején, az 1816-os és 1817-es élelmiszer-lázadások voltak a legdurvábban erőszakos események a francia forradalom óta. Ez volt a 19. századi kontinentális Európa legrosszabb éhínsége.

1816 és 1819 között jelentős tífuszjárványok fordultak elő Európa egyes részein, így Írországban, Olaszországban, Svájcban és Skóciában, amelyeket a nyár nélküli év okozta alultápláltság és éhínség váltott ki. Több mint 65 000 ember halt meg, amikor a betegség Írországból továbbterjedt Nagy-Britanniába.

A hosszú ideje fennálló közép-angliai hőmérséklet mérés a 11. leghidegebb évet jelentette 1659 óta, valamint a 3. leghidegebb nyarat és a leghidegebb júliust is. Hatalmas viharokat és abnormális esőzéseket, valamint Európa fő folyóinak (beleértve a Rajnát) árvizeit is az eseménynek tulajdonítják, csakúgy, mint az augusztusi fagyot. A légkörbe kerülő vulkáni hamu hatására Magyarországon barna hó esett. Olaszország északi és észak-középső régiója is hasonlót tapasztalt, egész évben vörös hó esett.

A hatások széles körben elterjedtek, és a télnél tovább tartottak. Svájc nyugati részén 1816 és 1817 nyara olyan hideg volt, hogy jégtorlasz alakult ki a Giétro-gleccser egyik nyelve alatt, a Val de Bagnesben. Annak ellenére, hogy Ignaz Venetz mérnök igyekezett lecsapolni a növekvő tavat, a jéggát 1818 júniusában katasztrofálisan összeomlott, 40 ember halálát okozva.

1816 tavaszán és nyarán tartós „száraz köd” volt megfigyelhető az Egyesült Államok keleti részének egyes részein. A köd kivörösítette és tompította a napfényt, úgy, hogy szabad szemmel is láthatóak voltak a napfoltok. Sem szél, sem csapadék nem oszlatta el a „ködöt”. „Sztratoszférikus szulfát aeroszol fátyolként” jellemezték.

Az időjárás önmagában nem okozott nehézséget azoknak, akik hozzászoktak a hosszú télhez. Az időjárás hatása nehézségeket okozott viszont a termésre, így az élelmiszer- és tűzifaellátásra. A következmények leginkább a magasabban fekvő területeken voltak érezhetőek, ahol már jó években is nehéz volt a gazdálkodás. 1816 májusában a fagy elpusztította a legtöbb termést Massachusetts, New Hampshire és Vermont magasabban fekvő részein, valamint New York állam felső részén. Június 6-án hó esett Albanyban (New York állam) és Dennysville-ben, Maine államban. A New Jersey állambeli Cape May-ben június végén öt egymást követő éjszaka fagyot jelentettek, amely kiterjedt károkat okozott a termésben. New England is jelentős következményeket tapasztalt a Tambora kitörése miatt. Bár a gyümölcsök és zöldségek megmaradtak, a kukorica olyan rosszul érett, hogy legfeljebb egynegyede volt felhasználható élelmiszerként. A penészes és éretlen termés még állati takarmányozásra sem volt alkalmas. Az Új-Angliában, Kanadában és Európa egyes részein bekövetkezett terméskiesések miatt számos alapvető élelmiszer ára is meredeken emelkedett. Kanadában Quebecben elfogyott a kenyér és a tej, az újskóciaiak pedig azon kapták magukat, hogy táplálékként takarmánynövényeket főznek.

Sokan kommentálták a jelenséget. Sarah Snell Bryant, a Massachusetts állambeli Cummingtonból, ezt írta naplójába: "Az időjárás visszafelé megy."

Nicholas Bennet 1816 májusában azt írta a New Lebanon (New York állam) melletti Shaker egyháznál, hogy „minden megfagyott”, a dombok pedig „kietlenek, mint a tél”. Májusban szinte minden nap fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. Június 9-én megfagyott a talaj. Június 12-én a Shakereknek újra kellett vetniük a hideg által tönkretett növényeket. Július 7-én olyan hideg volt, hogy minden megállt a növekedésben. A Berkshire-hegységben augusztus 23-án ismét fagy volt, akárcsak az USA északkeleti felső részének nagy részén.

Egy massachusettsi történész így foglalta össze a katasztrófát:

„Súlyos fagyok minden hónapban előfordultak; Június 7-én és 8-án leesett a hó, és olyan hideg volt, hogy levágták a termést, még a gyökerek is megfagytak... Kora ősszel, amikor a kukorica tejes-érési állapotában volt, olyan alaposan megfagyott, hogy be sem ért, és alig érte meg a betakarítás. Kevés volt a kenyér, az árak magasak voltak, a szegényebb rétegek pedig gyakran szűkösen éltek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nagynyugat magtárait akkor még nem nyitotta meg előttünk a vasúti közlekedés, és az emberek kénytelenek voltak saját erőforrásaikra vagy a közvetlen környezetükben élő többi emberre támaszkodni.”

Júliusban és augusztusban befagyott tavak és folyók jege volt megfigyelhető délen egészen Pennsylvania északnyugati részéig. Augusztus 20-án és 21-én fagyot jelentettek délen egészen Virginiáig. Gyakoriak voltak a gyors, drámai hőmérséklet-ingadozások, a hőmérséklet néha a normál vagy a normális feletti nyári hőmérsékletről, akár 35 °C-ról is órákon belül visszaállt fagyközeli hőmérsékletre. Thomas Jefferson, aki visszavonult az elnöki poszttól és Monticelloban gazdálkodott, terméskiesést szenvedett el, ami miatt még inkább eladósodott. Szeptember 13-án egy virginiai újság arról számolt be, hogy a kukoricatermésben feles-kétharmados hiány lesz, és panaszkodott, hogy „a hideg és a szárazság lemetszette a remény bimbóit”. Egy norfolki, virginiai újság a következőkről számolt be:

„Most július közepe van, és még nem volt meg az, amit rendesen nyárnak lehetne nevezni. A keleti szelek már közel három hónapja uralkodtak... a nap ezalatt általában elhomályosodott, és az eget felhők borították; a levegő nyirkos és kellemetlen volt, és gyakran annyira hűvös, hogy a kandalló környéke kívánatos menedékké vált.”

A regionális gazdálkodóknak sikerült bizonyos terményeket beérlelni, de a kukorica és más gabona ára drámaian emelkedett. A zab ára például az 1815-ös kosarankénti 12 ¢-ről (3,40 USD/m3) (ma 1,78 USD-nak felel meg) 1816-ban kosarankénti 92¢-re (26 USD/m3) emelkedett (ma 14,69 USD). A terméskieséseket súlyosbította a nem megfelelő szállítási hálózat: kevés út vagy hajózható belföldi vízi út és a vasút hiánya miatt drága volt az élelmiszert importálni.

Magyarországhoz és Olaszországhoz hasonlóan Marylandben is barna, kékes és sárga havazás volt tapasztalható áprilisban és májusban a légkörben lévő vulkáni hamu miatt.

A légkörben magas vulkáni törmelékanyag-szint miatt a kitörés után pár évig köd lógott az égen, valamint gazdag vörös árnyalatokat figyeltek meg a naplementékben (ez a vulkánkitörések után gyakori). A történés előtti és utáni évek festményei megerősítik, hogy ezek a feltűnő vörösek nem voltak jelen a Tambora-vulkán kitörése előtt. Hasonlóképpen, az utána készült festmények hangulatosabb, sötétebb jeleneteket ábrázolnak, még a nap és a hold fényének színében is. A témák a reményteli és könnyed délutánoktól a vallás, az ipar és a kétségbeesés irányába tolódtak el. Ebben az időszakban sok festményt a romantikus festészeti stílus ihletett, ezért nagyon hatásosak voltak a festett jelenetek, így a tájképek hatékony "pillanatképeket" alkottak a kitörés előtti és utáni évekről. Caspar David Friedrich Tájkép szivárvánnyal (1810) és Két ember a tengernél (1817) című darabjai jól példázzák ezt a hangulatváltást.

Egy 2007-es tanulmány, amely 1500 és 1900 között, a figyelemre méltó vulkáni események idején készült festményeket elemezte, összefüggést talált a festményekhez felhasznált vörös mennyisége és a vulkáni tevékenység között. A légkör magas törmelékanyag-szintje szokatlanul látványos naplementékhez vezetett ebben az időszakban, ezt J. M. W. Turner festményei is megörökítik. Ez okozhatta a festményein uralkodó sárga árnyalatot, mint például a Chichester-csatorna, 1828 körül. Hasonló jelenségeket figyeltek meg a Krakatau 1883-as kitörése után, valamint az Egyesült Államok nyugati partján a Fülöp-szigeteki Pinatubo-hegy 1991-es kitörését követően.

A lovak etetéséhez szükséges zab hiánya inspirálhatta Karl Drais német feltalálót a ló nélküli szállítás új módjainak kutatására, ami a kétkerekű futógép, draizin vagy a velocipéd feltalálásához vezetett. Ez volt a modern kerékpár őse, és egy lépés a gépesített személyszállítás felé.

Bódis Krisztián fotósorozatából válogattam az alábbi lenyűgöző budapesti szecessziós és egyéb történelmi kapukról készült képeket. Némelyik akár solarpunk szellemiséggel is készülhetett volna.

Aradi utca 57.

Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.

Elefántház, Állatkert

Földtani Intézet

Fortuna utca 23., Vár

Jáki kápolna kapuzata

Kelenhegyi út 12-14.

Kozma utcai temető Schmidl sírbolt

Marek József utca 31.

Műcsarnok

Munkácsy Mihály utca 23.

Nádor utca 21.

Síp utca 17.

Széchenyi Fürdő

Szilágyi Erzsébet fasor 1.

Úri utca 72., Vár

Képek forrása: welovebudapest.com

(Itt oktatási célból szerepelnek.)

Divéky József (1887-1951) grafikus. Bécsben, majd 1910 és 1914 között Zürichben és Brüsszelben dolgozott, ezt követően ismét Svájcban élt, 1941-től a budapesti Iparművészeti Főiskola tanára volt. Könyvillusztrációkat, ex libriseket készített, a Wiener Werkstätte egyik legjelentősebb képeslaptervezőjeként tartják számon. 

Az alábbi több mint 70 db képen először képeslapjait, majd ex libriseit láthatjuk.

A kéményseprős képeslap nem hiszem, hogy Divéky műve, de az övéi között szerepel egy osztrák válogatásban, és nagyon illik a hangulatba, így hát betettem Divéky József grafikái közé.