Miért a Solarpunk, nem pedig a Cyberpunk a jövő, amire éppen szükségünk van?
Nem kell betépve ülnünk egy kollégiumi szobában, hogy elképzeljük a derűsebb jövőt
Pat Riley írása
Illusztráció: Thomas Chamberlain-Keen
Nem lehet meglepetés, hogy science fiction mániákus vagyok. Figyelembe véve, hogy egyszerre vagyok grafikus és kriptovalutában is dolgozom, gyakorlatilag az életem megkövetelné, hogy tisztelegjek a Blade Runner 2049 neon által átitatott esztétikája előtt, titkos vonzalmamnak kéne lenni Ava-hoz az Ex Machinából, és nagyjából bármiért rajongnom illene, amit Neal Stephenson publikál.
Azonban egy néhai elméleti disztópia nyilvánvalóan a küszöbünkön van, civilizációnk pályájára jobban kellene most figyelnünk, mint valaha. Egyszerre csak a megakorporációk, az elnyomó rendszerek és a közelgő globális válságok már nem is tűnnek olyan távolinak.
Kedvenc tudományos fantasztikus műveink mára valósággá válnak, amelyek kihatnak mindennapi életünkre.
És itt tartunk, új valóságunk következményeivel birkózunk, amikor a képernyőinkre bámulunk és otthonainkban rekedünk, mint a Ready Player One szereplői.
Állókép Blockhead „The Music Scene” -jéből
A legutóbbi események kissé válaszút elé állítottak minket. Lehetőség áll előttünk, hogy ezen az úton haladjunk tovább, vagy ezt a válságot kijózanító kihívásként használjuk fel arra, hogy jövőnket egy igazságosabb, biztonságosabb és mindenki számára nagyobb jólléttel rendelkező világ felé fordítsuk. Saját történetünk hősei vagyunk jelenleg.
És bár a hírekből tájékozódunk, a fantáziánk inspirál arra, hogy elképzeljük, mi lehetséges.
Világképünket és elképzelésünket arról, hogy mi lehetséges, nagyrészt az általunk fogyasztott média alakítja. Az vagy, amit eszel, végül is. És bár a hírekből tájékozódunk, a fantáziánk inspirál arra, hogy elképzeljük, mi lehetséges. A sci-fi mindig is feltette a nagy kérdéseket, miközben felkészített minket arra, ami a közeljövőben lehetségessé válhat.
Merre tartunk?
Milyen problémákat okozhatunk magunknak?
És várjunk... nem ígértünk repülő autókat?
Magával ragadó karakterek, feszültséggel teli cselekmények és filozófiai töprengések révén a szépirodalmat mindenekelőtt nagyszerű történetek elbeszélésére és a szórakoztatásra használjuk. De van egy másik cél, amely arra inspirálja a következő generációt, hogy mire képes az emberi elme, és megformálja jövőnket a jövő nemzedékeink számára.
Hány mérnök indult el, miután látta a Csillagok háborúját? Hány interfész-tervezőt inspirált a Különvélemény? Az iPad nagyon hasonlít a 2001: Űrodüsszeia táblagépére.
A világnak minden eddiginél jobban szüksége van a jövőképre. És bár én ugyanúgy szeretem a cyberpunk esztétika disztópikus hangulatát, mint bárki más, létrehozhatunk-e egy másik világot, amely inspirál bennünket (és a következő generációt), hogy fenntarthatóbb, igazságosabb és mindenki számára szabadabb jövő nyilvánuljon meg?
Lépj be a Solarpunk világába
Nemrégiben találkoztam a sci-fi kevésbé ismert műfajával, a „solarpunk” elnevezésű stílussal. A cyberpunkhoz hasonlóan ez is egy spekulatív fikció műfaj, amelyet határozott esztétikába burkoltak, és arról a jövőről fest képet, amelyet létrehozhatunk. A Solarpunk: Referencia útmutató alábbi meghatározása jól összefoglalja:
A Solarpunk a spekulatív fikció, a művészet, a divat és az aktivizmus mozgalma, amely arra törekszik, hogy megválaszolja és megtestesítse azt a kérdést, hogy „hogyan néz ki a fenntartható civilizáció, és hogyan juthatunk el oda?” A solarpunk esztétikája egyesíti a praktikusat a gyönyörűvel, a jól megtervezettet a zölddel és a vaddal, a fényeset és a színeset a földdel és szilárdsággal. A Solarpunk lehet utópisztikus, csak-optimista, vagy foglalkozhat a jobb világ felé vezető küzdelmekkel – de soha nem disztópikus. Amint világunk szerencsétlen és zavaros, megoldásokra van szükség, nem pedig figyelmeztetésekre. Megoldások arra, hogy kényelmesen éljünk fosszilis tüzelőanyagok nélkül, egyenletesen kezeljük a szűkösséget és megosszuk a bőséget, kedvesebbek legyünk egymással és a közös bolygónkkal. Egyszerre jövőkép, elméleti provokáció és megvalósítható életmód.
A világos esztétikai különbségektől eltekintve itt a solarpunk és a cyberpunk között a legfontosabb különbség a megoldásokra helyezendő hangsúly, nem pedig a riogatásra. Úgy tűnik, hogy a solarpunkot nem érdekli a lehetséges rossz utak feltárása. Inkább azt feltételezi, hogy a problémák már itt vannak, és energiájának nagy részét a megoldásokra és az előttünk álló utakra összpontosítja. A cyberpunk figyelmeztetései kapcsolatba kerülnek a félelemmel, hogy mi történhet, és ezt előfeltételként használják fel a cselekményes feszültség kialakítására. A Solarpunk arra ösztönöz bennünket, hogy fogadjuk el a jelen valóságát, és haladjunk előre azzal, hogy a szóban forgó problémák megoldására összpontosítunk.
Van néhány egyértelmű különbség a társadalom felépítéséről és ábrázolásáról a két műfajban.
Cyberpunk:
● Nagyvállalatok által uralt gazdaság.
● A környezet általában romos, nyomasztó.
● A hatékony technológia a gazdagok és szegények közti rést hozott létre.
● A drogokat a valóság előli menekülésként használják.
● Az ember egyesül a géppel.
● Mindig esik az eső.
Solarpunk:
● Decentralizált szimbiotikus gazdasági struktúrák.
● A környezettel egyensúlyban élni.
● A technológia megerősíti az egyént.
● A drogokat a tudat kiterjesztésére és a valóság felfokozására használják.
● Az ember a géppel együtt dolgozik.
● Az időjárás napos, záporeső előfordulhat.
A nagy különbség itt az, hogy az emberiség hogyan választja ki a technológia hasznosítását. Arra használjuk-e, hogy a jelenlegi biológiai formánkon túl fejlődjünk és katapultáljuk magunk a gépekkel való egyesülés felé, vagy átgondolt visszafogottságot tanúsítunk, és a technológiát arra használjuk, hogy saját biológiánkkal és ökoszisztémánkkal hozzuk jobban egyensúlyba?
Ez egy mindig időszerű kérdés, és mégsem hiszem, hogy a válasznak ilyen fekete-fehérnek kell lennie. Sok szempontból a technológia létrehozása és használata a legtermészetesebb dolog, amit biológiai fajként megtehetünk. Úgy tűnik, hogy az iPhone tiszta vonalai ellentétben állnak az alapanyagainak egyenetlen vonalaival, de végső soron mindez egy robbanó szupernóva mellékterméke. Ahogy Carl Sagan fogalmazott: "Csillagokból vagyunk."
A technológiára nem úgy kell tekintenünk, mint egy idegen jelenségre, amely elválaszt minket a természettől, hanem mint minden természetes rendszer kialakuló jelenségét és elkerülhetetlen melléktermékét.
Nem produktív úgy tenni, mintha a dolgok varázsütésre a helyükre kerülnének, ha megfelelő hangulatunkkal bevonzzuk azokat.
A Solarpunk ideák arra emlékeztetnek minket, hogy van egy olyan út, amelyen keresztül a kecske is jóllakik és káposzta is marad. Választhatjuk az univerzum feletti megértésünk és irányításunk exponenciális növekedését, miközben felhasználjuk ezeket az ismereteket annak biztosítására, hogy közben nem tesszük tönkre környezetünket, társadalmunkat és önmagunkat.
Most tudom, mire gondolhatsz, mert itt tartok én is. Ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen? Talán. A valóságban az esélyek szerint ez békésen megtörténhet? Valószínűtlen. Ez megakadályozhat minket abban, hogy megpróbáljuk? Nem.
Okkal hívják spekulatív fikciónak. Nem produktív úgy tenni, mintha a dolgok varázsütésre a helyükre kerülnének, ha megfelelő hangulatunkkal bevonzzuk azokat. Kiszámított haladásra, a kemény tudományok támogatására van szükségünk, és megértésre, hogy mindig kompromisszumokra és optimalizálásra van szükség.
A solarpunk célja nem a jobb jövő kívánása, sokkal inkább az értékek, megközelítések és tudatosság sorozatának beterjesztése a kollektív pszichológiánkba, amely lehetővé teszi számunkra, hogy tovább haladjunk előre fejlődésünkkel, anélkül, hogy feláldoznánk saját emberségünket és a kapcsolatunkat a természetes világgal ebben a törekvésben.
A jövőképek
A jövőre vonatkozó elvárásainkat nagyrészt az előrejelzéseink irányítják, hogy milyen lesz. Nem kell betépve ülni egy kollégiumi szobában, hogy azt gondoljuk, „Haver ... a jövő csak úgy néz ki, mint a jövő, mert ezt mondjuk a jövőnek.”
És mégsem mindig helytállóak a vízióink. Folyamatosan túlbecsüljük azt, amit egy év alatt meg lehet tenni, és lebecsüljük azt, ami 10 év alatt történhet. A viktoriánus korszak rajzain egyértelmű, hogy a jövőre vonatkozó jóslatainkat gyakran félrevezeti a jelen pillanatunk.
Vajon a jövőképünk ilyen elavultnak tűnik majd 10 év múlva?
Amikor azt mondjuk, hogy valami futurisztikusnak tűnik, akkor ezt nagyrészt összehasonlítjuk jelenünk, a concept art és az idei legújabb sikerfilm egyéb tárgyaival. Ezért ez nagy nyomást gyakorol a fiktív világunkat előállító alkotókra, mert ők az elsők az élvonalban az ötletek háborújában, amelyek versenyben vannak annak meghatározása érdekében, hogy milyen lehetne, és hogyan kellene kinéznie világunk jövőjének.
A jövőről szóló történeteink nagy része disztópikus. És igaz, hogy ez tükrözi azt a sok elnyomó struktúrát, amely jelenleg uralja az életünket. Megértem, hogy az elnyomó rezsim hátrányos volta mennyire fontos lehet egy olyan főellenség létrehozásában, amelyet szeretsz gyűlölni, vagy hogy egy rosszul elkövetett kísérlet hogyan állíthatja be a hős megváltását és magával ragadó cselekményívét, de mégis másra vágyom azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet a jövőnk. Annyira biztosak vagyunk benne, hogy utunk disztópiához vezet, hogy még képzeletünkben sem tudunk alternatív lehetőségeket feltárni?
Nem próbálom megmondani az embereknek, mit kellene vagy mit nem kellene létrehozniuk. Valójában úgy gondolom, hogy az a szabadság, hogy megalkossuk azt, amit választunk, olyan szabadság, amelyért minden áron harcolni kell. Azt kérdezem azonban, hogy miért vagyunk emberekként hajlamosak csak a jövőnk legsötétebb vízióit feltárni azokban a történetekben, amelyeket magunknak mesélünk? Bármilyen szórakoztató is egy techno-disztópikus jövő megálmodása, fogadni mernék arra, hogy a legtöbben valószínűleg nem élnénk szívesen egy elnyomott, veszélyes világban, ahol valamilyen okból mindig esik az eső.
Úgy gondolom, hogy ha több jövőképet tudunk megnyilvánítani, nem azon alapulva, amitől félünk, hanem azon, amiben reménykedünk, akkor meg fogunk lepődni azzal kapcsolatban, amit elértünk, és hogy ki mindenkit inspirálhatunk.
Forrás: onezero.medium.com
Képek forrása: onezero.medium.com; YouTube
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
Ezt a szuper vitorlás hajót a szél hajtja, és 7000 autót szállít az Atlanti-óceánon át
Itt jön a jövő teherhajója.
Egy új vitorláshajó koncepció 7000 autót szállíthat, és gyorsasága majdnem eléri a fosszilis üzemanyagú teherhajók sebességét.
A hagyományos teherhajókat a világgazdaság hívta életre, és az energiával kapcsolatos szén-dioxid-kibocsátás 2 százalékát teszik ki.
Ez a vitorlás függőleges „repülőgép szárnyakat” és egy algoritmust használ a sebesség folyamatos maximalizálásához.
A szélüzemű szuper vitorlás megváltoztathatja a rakomány szállításának módját, csökkentve az energiával összefüggő szén-dioxid-kibocsátást egy olyan rendszerben, amelyet manapság az ipari termékek 90 százalékának szállítmányozására használunk, a hajózásban. A Wallenius Marine OceanBird egyszerre 7000 autót képes szállítani, és teljesen szél hajtja.
A teherhajók óriási üzleti tevékenységet jelentenek világszerte, és a teherszállító cégek már tettek változtatásokat, hogy kevesebb fosszilis üzemanyagot használjanak. Ebbe beletartozik a lassítás is, mert a teherhajók már hosszú, stabil utakat tesznek meg, amelyek némi extra átfutási időt képesek felvenni. De egy szélüzemű alternatíva akár növelheti is a sebességet anélkül, hogy nagyobb igényt támasztana a fosszilis üzemanyagok globális infrastruktúrájára.
Az OceanBird öt olyan „vitorlával” rendelkezik, amelyek inkább repülőgép szárnyakra vagy helikopter rotorokra hasonlítanak, és különböző sebességgel mozgó levegőt használnak a hajó előrehúzásához. Egyelőre elérheti a 10 tengeri mérföldet óránként, vagy csomót, és 12 nap alatt teszi meg az utat az Atlanti-óceánon át, szemben a fosszilis üzemanyagot használó teherhajó nyolcasával.
A ScienceAlert így számol be az okos és gigantikus vitorlákról:
„A behúzható szárny-vitorlák 80 méter magasak, és olyan algoritmusok vezérlik őket, amelyek pontosan kiszámítják, hogyan lehet a leghatékonyabban kihasználni a szélenergiát az óceánon. Tiszta üzemanyaggal működő segédmotor lesz elérhető tartalékként és a kikötőkbe való be- és kiálláshoz.”
Tehát, hasonlóan a Priushoz és más hibridekhez, a hajó üzemanyag-motort fog használni az elinduláshoz, majd a leghatékonyabb energiát a tengeri utazáshoz. Ezen kívül a fejlesztőcsoport változtatásokat hajtott végre a hajótest alakjában, és robusztus számítástechnikai teljesítményt adott hozzá, amely kiszámítja a lehető legjobb konfigurációt, hogy azt kihasználva bármikor a lehető legnagyobb sebességet érhesse el.
Ennek eredménye egy karcsúbb, okosabb hajó design, amelyet a vállalat szerint a tengerjáró hajók fejlesztésére is fel lehetne használni – ez egy távolinak tűnő gondolat a 2020-as COVID-19 leálláskor, de ez valami, ami végül visszatérhet. Összességében az új hajó, a Wallenius Marine szerint, 90 százalékkal csökkentette az emissziót.
Míg a globális teherhajózási ipar számos lépést tett a fosszilis tüzelőanyagok kibocsátásának csökkentése érdekében, az ipar puszta mérete és a folyamatos kereslet azt jelenti, hogy még mindig az összes globális kibocsátás körülbelül 2 százalékát teszi ki. Az OceanBird egyelőre szigorúan a tervezési fázisban van, jövőre teljesen megvalósított designnal és 2024-ben elérhető lehető legkorábbi gyártással.
A Wallenius Marine most szeretné felkelteni az érdeklődést, de reméli azt is, hogy ötleteinek megosztása arra ösztönöz másokat is, hogy folytassák az innovációt. Amíg az áruknak mindig körül kell keringeniük a világ minden táját, addig a teherszállítás olyan iparággá válik, ahol még apró változások is kézzelfogható és azonnali hatást gyakorolhatnak.
Forrás: popularmechanics.com
Képek forrása: popularmechanics.com; sciencealert.com
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
Szocio-ökológiai modellt javasolt a Magyar Művészeti Akadémia és Keszthely önkormányzata által kiírt építészeti pályázatra a GUBAHÁMORI építésziroda.
Guba Sándor és Hámori Péter tervében megszűnne a füves, burkolt strand, és helyét a Balaton eredeti élő környezetéhez hasonló tavakkal tagolt, ligetes, nádasos, száraz és nedves rétek tarkította természeti közeg venné át.
Az embereket kiszolgáló csekély számú létesítmények az elbontott épületek és csúszdaszerkezetek anyagából épülnének fel, csökkentve az építésnél keletkező hulladékot.
A vasút Balaton felőli oldala autómentes övezet lenne, csökkentve a hang- és levegőszennyezést. Emberi erővel hajtott járművekkel (bicikli, cargobicikli, csomagszállító eszközök) lehetne behajtani a területre. A zaj és a lecsökkent emberi jelenlét miatt valószínűleg visszatérnének a tájra jellemző állatfajok.
Az emberközpontúságon túli gondolatok mentén kitalált, hasonló irányított projektekkel lehetne elérni, hogy a balatoni ökoszisztéma fejlődjön, hiszen a vízpartok nagymértékben beépültek.
HANGKÉPEK
Bernie Krause, amerikai bioakusztika-kutató rendszeresen dokumentálja környezete élőhelyeinek hangjait, és megállapította, hogy a Föld szinte minden pontján folyamatosan halkulnak a nem emberi élőlények által kibocsátott hangok, az ember okozta zaj azonban egyfolytában nő.
A táji környezetét túlságosan uraló ember által okozott hanghatások kimutathatóan csökkentek a 2020-as koronavírus járvány idején, és ez jelentős gazdagodást idézett elő a nem emberi lények által kiadott hangok sávjában.
A Balatonnál a turizmus szezonalitása miatt a hangkép is idényszerű. A hideg és átmeneti hónapokban alig van emberi hangterhelés, és a tömeges emberi jelenlétet megelőző április, kora májusi időszakban megfigyelhető a gazdag élővilág.
Amikor hirtelen több tízezer ember jelenik meg a strandokon, őrjítő kakofónia tapasztalható reggeltől estig. A többi élőlény hangja elnémul.
ÁTMENETI TEREK
A tornác, ami a magyar népi építészet egyik legfőbb találmánya, átmeneti térként szolgál a ház és a környezet között. Védi a házat és lakóját a csapadéktól, széltől és extrém hőtől, a napközbeni tartózkodás és munka helyszíne. Hasonlóképpen a padlás, amit nem építettek be, hanem szénát tároltak fent télen benne, ami hőszigetelőként is működött, nyáron pedig az átszellőzés hűtésként szolgált. Az udvart is úgy építették be, hogy átmeneti térként szolgált. Ezek a tradíciók megelőzték a mai épületgépészeti megoldásokat, az energiaválságot megelőző korok eredményei.
A Balaton átmeneti tere a természetes vízparti sáv. Védi a vizet a szennyeződéstől, a partot pedig védi az erózióval szemben.
A diverzitás hasznának matematikai okai is vannak, alternatív megoldásokat tesz lehetővé. Ha az egyik elem számára a stressz kivédése nem sikerül, sikerülhet egy másiknak. Szegényebb sokféleség esetén ez a hatás gyengül.
A katonai felmérési térképeken (1785, 1869, 1941) nyomon követhetők a nádas-berekes átmeneti tér változásai: feltöltődése, hanyatlása. Ezt a folyamatot főként a Balaton vízszintjének magasan tartása a hajózhatóság érdekében, a Zala folyószabályozása, a városi terjeszkedés és a vizek szennyezése idézték elő.
A természetes átmeneti tér védelme híján a stresszhelyzeteket mesterségesen kezdték csökkenteni, pl. iszapkotrás rengeteg hulladékkal, hínármetszés, beton partvédelem, az elöntött területeken álló épületek rekonstrukciója.
STRAND
A „keszthelyi modell” egy szocio-ökológiai minta, ahol a nem emberi igények is fontosak az emberek számára készülő fejlesztésekben.
Az elmúlt két évszázadban a Balaton vízparti zónája kizárólag a turizmus igényeit szolgálta ki, az élővilág a megsemmisülés határára került.
A terv célja egy egészségesebb egyensúly, nem pedig a vendéglátás, fürdőkultúra és rekreáció beszüntetése.
A „keszthelyi modell” egy új minőséget képvisel a strandok világában. A város vízparti központja, ami a honos növény- és állatfajok és az ember természetes élőhelyének kombinációja. Nincs kiépített homokos, füves strandterület, nincs vendéglátóegység-sor, nincs épített medence. Fák árnyékába lehet telepedni. A természetes vagy bányató partokhoz hasonló állapotot képez, ahol a növényzet jelöli ki a határokat.
INFRASTRUKTÚRA
A Balaton mentén megszaporodott autóforgalom forgalmi terhelést és parkolóhely hiányt okoz.
A keszthelyi modell P+R és P+B parkolók építésére tesz javaslatot a város határain és a vasútnál. Három célcsoport számára kell biztosítani nyáron a strandhoz jutást: (1) helyi lakosok és a Keszthelyen megszálló vendégek, nekik a belső minibusz hálózat kiegészítve kerékpárokkal, segway-jel elegendő kapacitást biztosít, (2) szomszédos településekről napi látogatók, nekik szintén a P+R parkolóval kombinált minibusz hálózat használható, (3) tömegközlekedéssel érkezők, ők a vasút- és autóbuszállomástól gyalogosan vagy kerékpárral, vagy bérelhető csomagszállító eszközökkel juthatnak el a vízpartra.
A vasút Balaton felőli oldala autómentes övezet, hogy minél kevesebb legyen a környezet hangterhelése és levegőszennyezése. Itt csak emberi erővel hajtott járművekkel lehetne közlekedni (kerékpár, corgobicikli, csomagszállító eszköz, segway, elektromos motor).
A terv fontosnak tartja a strandolás lehetőségét, mint az ember számára fontos tevékenységet. Az önkormányzat kiemelt szerepét hangsúlyozza, mint gazdálkodó szerv és az infrastruktúra fenntartója, aki a strandolást teszi lehetővé. A helyi önkormányzat hatásköre alá vonná az extra szolgáltatások üzemeltetését, és a nyári közlekedés fenntartását, mint a profitmentes szolgáltatások kompenzációját.
A bejegyzés az epiteszforum.hu cikke alapján íródott
Képek forrása: epiteszforum.hu
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
A művész lélegzetelállító csipke portrékat készít, mindezt természetes fonallal és festékkel
A művész növényi alapú szálakat fon, csavar és köt össze elképesztően részletes ember- és természetportrékat alkotva
A művészek sosem restek lenyűgözni minket, hogy mit tudnak egy kötőtű segítségével előállítani.
Herczeg Ágnes textilművész a csipkekötésével remekel.
Láttunk már díszes szalvétákat és abroszokat, de láttunk-e már aprólékos, „festett” csipkeportrét?
Herczeg természetes, növényi eredetű szálakat használ, mint például len, kender, pamut, juta és rafia (és selyem), hogy a természetet és a vidéki életet ábrázoló jeleneteket alkosson.
Először megrajzolja azt a portrét vagy jelenetet, amelyet kötni szeretne.
Majd apró ágakkal, kéreggel, kókuszhéjjal vagy más természetes anyaggal keretezi a képét.
Ezután vékony drótokat hajlít a rajzának körvonalába, és cérnával tekeri be őket. Ezt követően csipke mintákkal tölti ki a hézagokat.
„Főként tűcsipke technikát használok, amelyet gyakran vert csipkével és fonással kombinálok” – írja a művész.
És végül különféle szakaszokban festi a szálakat, mint egy festményt.
„Olyan, mintha öltésekkel rajzolnánk” – mondja.
További csipke remekművekért látogassunk el Herczeg Ágnes Instagram oldalára!
Forrás: returntonow.net
Képek forrása: returntonow.net
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
Az Ausztráliában elhagyott 100 éves hajóroncsot a természet vette birtokba
Ausztrália partjainál egy 19. századi gőzhajó fekszik a tengerben, amelyet mangrove fák borítanak el. Ami most gondosan kidolgozott művészeti installációnak tűnik, valójában az SS City of Adelaide maradványa, amely több mint 50 évig hajózott a tengereken, mielőtt zátonyra futott volna. Az ausztrál Magnetic-szigeten, a Cockle-öbölben található hajó története a víz alatt ugyanolyan, ha nem még inkább lenyűgöző, mint a tengeren töltött idő.
Az 1863-ban, a skóciai Glasgow-ból indított SS City of Adelaide eredetileg utasokat szállított át olyan célállomások között, mint Sydney, Melbourne és Honolulu. Közel 30 év után a hajót átszerelték és vitorlás hajóvá alakították. Ekkor kezdődtek a problémák. Először is a hajó az utasokat szállító kompból váltott a szén és egyéb rakományok szállítmányozására. 1912-ben kigyulladt és több napig égett, mire a lángokat eloltották.
Három évvel később a hajót George Butler, a Magnetic-sziget lakója vásárolta meg, aki úgy gondolta, hogy a Picnic-öböl mólójának hullámtörőjeként használhatja. Sajnos, amikor a célállomásra vontatták, az SS City of Adelaide zátonyra futott a Cockle-öbölben. A mai napig ott maradt, és az eltelt évtizedekkel az állapota tovább romlott.
Valójában az SS City of Adelaide szerencsétlenségei az idővel csak nőttek. A roncs veszélyesnek bizonyult a második világháború alatt, amikor az egyik magas árbocába egy bombázó ütközött egy gyakorlat során. A balesetben az ausztrál királyi légierő három tagja és az Egyesült Államok haditengerészetének egyik tagja meghalt. Aztán az 1970-es években egy ciklon csapott le a közelben, és a hajó vastestének részleges összeroncsolódását okozta.
Ezek az események, a hajó természetes szétbomlásával együtt, lassan az SS City of Adelaide lassú mállásához vezettek. Most a hajó váza egy virágzó mangrove-erdő otthona lett. A zord körülmények között való élethez igazodva a fák otthon érzik magukat a hajó eliszaposodott maradványaiban. Érdekes, hogy bár az SS City of Adelaide több mint 100 évvel ezelőtt futott, a mangrovék viszonylag újak.
„Csak néhány apró mangrovéra emlékszem az impozáns hajótest maradványaiban, amikor 20 évvel ezelőtt gyerekként sétáltam ki hozzá,” írja a Redditor, aki a roncs közelében lakik. „De manapság a hajótest darabokban van, és amint láthatja, a mangrovék megerősödtek.”
A Redditor megemlíti azt is, hogy mivel egy ausztrál tengeri parkban található, különleges védelmet élvez. Tilos a kereskedelmi halászat és vonóhálós hajók, amelyek megzavarhatják a környéket, lehetővé téve a mangrovék békés növekedését, amik lassan meghódították ezt az ipari romot. A sziget körüli húsz hajóroncs egyikeként a turisták továbbra is özönlenek, hogy megnézzék, mi maradt az SS City of Adelaide-ből.
1916-ban az SS City of Adelaide zátonyra futott az ausztráliai Magnetic-sziget partjainál.
Még hihetetlenebb az SS City of Adelaide látványa ezen a drónfelvételen.
Forrás: mymodernmet.com
Képek forrása: mymodernmet.com
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
David Graeber: „A világ megmentése érdekében le kell állnunk a munkával”
Tavaly bekövetkezett korai halála előtt, David Graeber elmagyarázza, miért megdöbbentő, hogy elpusztítjuk a bolygót, pedig nem is kellene
Társadalmunk a munka rabja. Ha van valami, amiben bal és jobb, úgy tűnik, hogy mindketten egyetértenek, az az, hogy a munkahelyek jók. Mindenkinek legyen munkája. A munka az erkölcsi állampolgárságunk jelképe. Úgy tűnik, társadalomként meggyőztük magunkat arról, hogy az, aki nem dolgozik jobban, mint szeretne dolgozni, olyasmiért, amit nem is élvez, rossz, méltatlan ember. Ennek eredményeként a munka energiánk és időnk egyre nagyobb hányadát szívja fel.
E munka nagy része teljesen értelmetlen. Egész iparágak (gondoljunk a telemarketingre, társasági jogra, magántőkére) egész sora (középvezetés, márkastratégák, magas szintű kórházi vagy iskolai adminisztrátorok, házon belüli vállalati magazinok szerkesztői) léteznek elsősorban azért, hogy meggyőzzenek bennünket, hogy van valami okuk a létezésre. A haszontalan munka kiszorítja a hasznosakat (gondoljunk csak a papírokkal elárasztott tanárokra és adminisztrátorokra); az is szinte változatlanul ellensúlyozza az előbbit. Amint azt a karanténkor láttuk, minél nyilvánvalóbb a munkája más emberek számára, annál kevesebbet fizetnek Önnek.
A rendszernek nincs értelme. És elpusztítja a bolygót is. Ha nem szabadítjuk meg gyorsan magunkat ettől a függőségtől, akkor gyermekeinknek és unokáinknak olyan mértékű katasztrófákkal kell szembenézniük, amelyek mellett a jelenlegi járvány elenyészőnek tűnik.
Ha ez nem nyilvánvaló, a fő ok az, hogy folyamatosan arra buzdítanak bennünket, hogy nézzük a társadalmi problémákat úgy, mintha a személyes erkölcs kérdései lennének. Ez az egész dolog, mindaz a szén, amelyet a légkörbe engedünk, valahogyan a fogyasztásunk eredménye kell, hogy legyen; ezért hagyjuk abba a húsevést, vagy nem álmodozunk többé a tengerparti vakációról. De ez így nem igaz. Nem az örömeink rombolják le a világot. Ez a puritánságunk, az érzésünk, hogy szenvednünk kell azért, hogy megérdemeljük ezeket az örömöket. Ha meg akarjuk menteni a világot, abba kell hagynunk a munkát.
Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának hetven százaléka világszerte az infrastruktúrából származik: energia, közlekedés, építkezés. A maradék nagy részét az ipar állítja elő. Eközben a brit munkavállalók 37 százaléka úgy érzi, hogy munkájuk teljesen felesleges; ha holnap eltűnnének, akkor a világ nem lenne rosszabbul. Egyszerűen végezzük el a matekot. Ha ezeknek a munkavállalóknak igazuk van, akkor csak a bullshit munkák megszüntetésével jelentősen csökkenthetnénk a klímaváltozást.
Tehát ez az egyes számú javaslat.
Második számú javaslat: agybajos építészet. Hatalmas mennyiségű épület ma pusztán spekulatív célból épül: az egész világon a kormányok összefognak a pénzügyi szektorral, hogy olyan csillogó tornyokat hozzanak létre, amelyek soha nincsenek elfoglalva, üres irodaházakat, soha nem használt repülőtereket. Hagyjuk ezt abba! Senki sem fogja hiányolni őket.
Harmadik javaslat: tervezett elavulás. Az egyik fő oka annak, hogy ilyen magas szintű ipari termelésünk van, hogy mindent úgy tervezünk, hogy tönkre menjen, vagy néhány év múlva korszerűtlenné és haszontalanná váljon. Ha egy okos telefont úgy szerelünk össze, hogy az három év alatt elromlik, akkor ötször annyit adhatunk el, mint ha 15 évig tartana, de az erőforrások ötszörösét is felhasználjuk, és ötször nagyobb szennyezést okozunk. A gyártók teljes mértékben képesek olyan telefonokat (vagy harisnyákat, vagy izzókat) készíteni, amelyek nem mennek tönkre; valójában valóban megteszik – „military grade”-nek (tartós) hívják őket. Kényszerítsük őket, hogy tartós termékeket készítsenek mindenki számára! Jelentősen csökkenthetnénk az üvegházhatású gázok termelését és javíthatnánk életminőségünket.
Ez a három javaslat csak a kezdet. Ha belegondolunk, valójában csak a józan ész beszél belőlük. Miért tesszük tönkre a világot, ha nem muszáj?
Ha irreálisnak tűnnek a tippek, akkor jó lehet, ha alaposan átgondoljuk, hogy mik azok a realitások, amelyek úgy tűnik, hogy arra kényszerítenek minket, mint társadalmat, hogy szó szerint őrült módon viselkedjünk.
David Graeber, Bullshit munkák című könyve 2020-ban jelent meg a Typotex Kiadónál.
Forrás: bigissue.com
Kép forrása: designmatters.iida.org
(Itt oktatási célból szerepelnek.)
Lenn, délen található a Teknő nevű hely, egy kisebb ártér, melyet óriás gát választ el a világtól. Itt él a hat éves Hushpuppy és édesapja, aki a reményeit vesztve alkohollal él. A Teknő igazi fantázia világ, ahol mindennek dobog a szíve, és mindennek eljön a kajaidő.
Az idő mintha megállt volna a Teknőben, mígnem jön az áradás, és minden megváltozik. Kiderül, mi van a gáton túl, egy akvárium, melyben emberek élnek. De hiába minden rossz dolog, hiszen a jövő tudósai tudni fogják, ki az a Hushpuppy.
A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild); amerikai filmdráma, 93 perc, 2012
Írta: Sós József
Képek forrása: filmtekercs.hu; npr.org
(Itt oktatási célból szerepelnek.)