A világnak minden eddiginél jobban szüksége van a jövőképre. És bár én ugyanúgy szeretem a cyberpunk esztétika disztópikus hangulatát, mint bárki más, létrehozhatunk-e egy másik világot, amely inspirál bennünket (és a következő generációt), hogy fenntarthatóbb, igazságosabb és mindenki számára szabadabb jövő nyilvánuljon meg?

Nemrégiben találkoztam a sci-fi kevésbé ismert műfajával, a „solarpunk” elnevezésű stílussal. A cyberpunkhoz hasonlóan ez is egy spekulatív fikció műfaj, amelyet határozott esztétikába burkoltak, és arról a jövőről fest képet, amelyet létrehozhatunk. A Solarpunk: Referencia útmutató alábbi meghatározása jól összefoglalja:

A világos esztétikai különbségektől eltekintve itt a solarpunk és a cyberpunk között a legfontosabb különbség a megoldásokra helyezendő hangsúly, nem pedig a riogatásra. Úgy tűnik, hogy a solarpunkot nem érdekli a lehetséges rossz utak feltárása. Inkább azt feltételezi, hogy a problémák már itt vannak, és energiájának nagy részét a megoldásokra és az előttünk álló utakra összpontosítja. A cyberpunk figyelmeztetései kapcsolatba kerülnek a félelemmel, hogy mi történhet, és ezt előfeltételként használják fel a cselekményes feszültség kialakítására. A Solarpunk arra ösztönöz bennünket, hogy fogadjuk el a jelen valóságát, és haladjunk előre azzal, hogy a szóban forgó problémák megoldására összpontosítunk.

Van néhány egyértelmű különbség a társadalom felépítéséről és ábrázolásáról a két műfajban.

● Nagyvállalatok által uralt gazdaság.

● A környezet általában romos, nyomasztó.

● A hatékony technológia a gazdagok és szegények közti rést hozott létre.

● A drogokat a valóság előli menekülésként használják.

● Az ember egyesül a géppel.

● Mindig esik az eső.

● Decentralizált szimbiotikus gazdasági struktúrák.

● A környezettel egyensúlyban élni.

● A technológia megerősíti az egyént.

● A drogokat a tudat kiterjesztésére és a valóság felfokozására használják.

● Az ember a géppel együtt dolgozik.

● Az időjárás napos, záporeső előfordulhat.

A nagy különbség itt az, hogy az emberiség hogyan választja ki a technológia hasznosítását. Arra használjuk-e, hogy a jelenlegi biológiai formánkon túl fejlődjünk és katapultáljuk magunk a gépekkel való egyesülés felé, vagy átgondolt visszafogottságot tanúsítunk, és a technológiát arra használjuk, hogy saját biológiánkkal és ökoszisztémánkkal hozzuk jobban egyensúlyba?

Ez egy mindig időszerű kérdés, és mégsem hiszem, hogy a válasznak ilyen fekete-fehérnek kell lennie. Sok szempontból a technológia létrehozása és használata a legtermészetesebb dolog, amit biológiai fajként megtehetünk. Úgy tűnik, hogy az iPhone tiszta vonalai ellentétben állnak az alapanyagainak egyenetlen vonalaival, de végső soron mindez egy robbanó szupernóva mellékterméke. Ahogy Carl Sagan fogalmazott: "Csillagokból vagyunk."

A technológiára nem úgy kell tekintenünk, mint egy idegen jelenségre, amely elválaszt minket a természettől, hanem mint minden természetes rendszer kialakuló jelenségét és elkerülhetetlen melléktermékét.

A Solarpunk ideák arra emlékeztetnek minket, hogy van egy olyan út, amelyen keresztül a kecske is jóllakik és káposzta is marad. Választhatjuk az univerzum feletti megértésünk és irányításunk exponenciális növekedését, miközben felhasználjuk ezeket az ismereteket annak biztosítására, hogy közben nem tesszük tönkre környezetünket, társadalmunkat és önmagunkat.

Most tudom, mire gondolhatsz, mert itt tartok én is. Ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen? Talán. A valóságban az esélyek szerint ez békésen megtörténhet? Valószínűtlen. Ez megakadályozhat minket abban, hogy megpróbáljuk? Nem.

Okkal hívják spekulatív fikciónak. Nem produktív úgy tenni, mintha a dolgok varázsütésre a helyükre kerülnének, ha megfelelő hangulatunkkal bevonzzuk azokat. Kiszámított haladásra, a kemény tudományok támogatására van szükségünk, és megértésre, hogy mindig kompromisszumokra és optimalizálásra van szükség.

A solarpunk célja nem a jobb jövő kívánása, sokkal inkább az értékek, megközelítések és tudatosság sorozatának beterjesztése a kollektív pszichológiánkba, amely lehetővé teszi számunkra, hogy tovább haladjunk előre fejlődésünkkel, anélkül, hogy feláldoznánk saját emberségünket és a kapcsolatunkat a természetes világgal ebben a törekvésben.

A jövőre vonatkozó elvárásainkat nagyrészt az előrejelzéseink irányítják, hogy milyen lesz. Nem kell betépve ülni egy kollégiumi szobában, hogy azt gondoljuk, „Haver ... a jövő csak úgy néz ki, mint a jövő, mert ezt mondjuk a jövőnek.”

És mégsem mindig helytállóak a vízióink. Folyamatosan túlbecsüljük azt, amit egy év alatt meg lehet tenni, és lebecsüljük azt, ami 10 év alatt történhet. A viktoriánus korszak rajzain egyértelmű, hogy a jövőre vonatkozó jóslatainkat gyakran félrevezeti a jelen pillanatunk.

Amikor azt mondjuk, hogy valami futurisztikusnak tűnik, akkor ezt nagyrészt összehasonlítjuk jelenünk, a concept art és az idei legújabb sikerfilm egyéb tárgyaival. Ezért ez nagy nyomást gyakorol a fiktív világunkat előállító alkotókra, mert ők az elsők az élvonalban az ötletek háborújában, amelyek versenyben vannak annak meghatározása érdekében, hogy milyen lehetne, és hogyan kellene kinéznie világunk jövőjének.

A jövőről szóló történeteink nagy része disztópikus. És igaz, hogy ez tükrözi azt a sok elnyomó struktúrát, amely jelenleg uralja az életünket. Megértem, hogy az elnyomó rezsim hátrányos volta mennyire fontos lehet egy olyan főellenség létrehozásában, amelyet szeretsz gyűlölni, vagy hogy egy rosszul elkövetett kísérlet hogyan állíthatja be a hős megváltását és magával ragadó cselekményívét, de mégis másra vágyom azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet a jövőnk. Annyira biztosak vagyunk benne, hogy utunk disztópiához vezet, hogy még képzeletünkben sem tudunk alternatív lehetőségeket feltárni?

Nem próbálom megmondani az embereknek, mit kellene vagy mit nem kellene létrehozniuk. Valójában úgy gondolom, hogy az a szabadság, hogy megalkossuk azt, amit választunk, olyan szabadság, amelyért minden áron harcolni kell. Azt kérdezem azonban, hogy miért vagyunk emberekként hajlamosak csak a jövőnk legsötétebb vízióit feltárni azokban a történetekben, amelyeket magunknak mesélünk? Bármilyen szórakoztató is egy techno-disztópikus jövő megálmodása, fogadni mernék arra, hogy a legtöbben valószínűleg nem élnénk szívesen egy elnyomott, veszélyes világban, ahol valamilyen okból mindig esik az eső.

Úgy gondolom, hogy ha több jövőképet tudunk megnyilvánítani, nem azon alapulva, amitől félünk, hanem azon, amiben reménykedünk, akkor meg fogunk lepődni azzal kapcsolatban, amit elértünk, és hogy ki mindenkit inspirálhatunk.