A fenti két kép az Erzsébet híd budai hídfőjénél készült kb. 25 év eltéréssel. Egy közös pont rajtuk a platán, amely túlélte a világháborút, a régi híd lerombolását, és az új megépülését. A fa ma is él, a következő képeken nyomon követhetjük a sorsát.

Ilyen az új híd 1903-ban. Talán már ezen is rajta van csemeteként:

Ez a húszas évek végén készült, itt már egész biztos ott a lombja a többi közt:

Ezen a harmincas években készült képen is az ő törzse látszik:

A negyvenes évek elején már kivehető későbbi alakja (a legnagyobbik az):

A háború utáni képen (valamikor 1950 körül) visszametszve:

Azután az újjá épült híd mellett éjjel-nappal valamikor a hetvenes évek elején:

Nem kimondottan solarpunk film, de egy klasszikus akció-cli-fi; klasszikus a témája is: utazás a Föld belsejébe.

A földi mágneses mezőben zavarok keletkeznek, a magnetoszféra, ami megvédi bolygónkat a napszéltől, teljesen megzavarodik. Elég a Golden Gate híd, és a Colosseum is elpusztul. A tudósok hamar rájönnek, hogy az ok nem más, mint az, hogy leállt a Föld magjának forgása. Míg az ügyön dolgozó tudósok és két űrhajós elindulnak egy szupertitkos földalatti, ultraszonikus kőzettörő jármű fedélzetén a Föld középpontjába, hogy ott bombákat felrobbantva újraindítsák a magot, a felszínen is zajlanak az események, ami még rizikósabbá teszi az utazást.

A mag (The Core), amerikai sci-fi akciófilm, 129 perc, 2003

Bár a fémet gyakran hideg és kemény közegnek tekintik, egy művész megtalálta a módját, hogy életet leheljen az anyagba, lehetővé téve, hogy lazának és szabadnak tűnjön. A Blown Away (Elfújva) sorozatában Penny Hardy brit művész életnagyságú fémszobrokat készít eldobott gépalkatrészekből, amelyek az emberi testen alapulnak, és mindegyik egy-egy érzelmet vagy élményt tár fel. A devoni művész azt mondja: „Az eldobott, mesterségesen előállított fémtárgyak felhasználásával – amelyeket olyan ügyesen készítettek és használtak fel saját mechanikai energiájuk létrehozásához – remélem, hogy életüket más formában meghosszabbíthatom, és ezt az energiát újból felhasználhatom, és kicserélhetem funkcióikat egy új entitás létrehozása érdekében.”

Hardy eredetileg tudományos illusztrátorként tanult, amely megtanította megvizsgálni a természetes formák bonyolultságát és a megfigyelésen alapuló műszaki rajzot is elsajátította. Amikor feléledt az érdeklődése a háromdimenziós formák iránt, a természeti és emberi tájhoz fűződő szoros kapcsolatát a szobrászatba helyezte át. „A szobron belüli mozgás és dinamika érzéke biztosítja saját életét és vitalitását,” állítja Hardy. Úgy döntött, hogy a fémgépalkatrészeket használja, mert azok rugalmasak és erősek voltak, de a meghibásodás legkisebb jelére is eldobták őket. Hardy úgy vélte, hogy ezeket a tökéletlen darabokat újrahasznosítani kell, és bemutatni a gépek életünkre és környezetünkre gyakorolt számos hatását.

„Míg ezek a darabok személyes érzelmeket közvetítenek saját tapasztalataimmal kapcsolatban,” mondja Hardy, „a szobrok nem kizárólagosak, és remélem, hogy sok néző képes lesz kapcsolatba lépni ezekkel az érzésekkel és hatásokkal, és meglátja, hogy a darab miként képviselheti őket.”

Hardy privát megrendelésekre készít műveket az ügyfelei számára szerte a világon. Az Egyesült Királyságban is kiállított. Legutóbb az év elején mutatta be figyelemfelkeltő munkáját a Beaulieu palotában és kertekben. Görgess lefelé, hogy megnézd néhány figyelemre méltó alkotását!

Hardy azt reméli, hogy meghosszabbítja a meghibásodott ember által készített tárgyak életét azáltal, hogy újból felhasználja őket új entitások megalkotására.

Hogyan lakhatna jól a több mint 1 milliárd ember, akik éheznek világszerte? Hogyan termesztenek kukoricát növénytársítással, ősi módszerrel Mexikóban? Hogyan lehet a száraz földben termelni, egy bizonyos fa ültetésének segítségével Afrikában? Mi az a push-pull eljárás a mezőgazdaságban? És mi a teikei rendszere Japánban, ahol a kacsa a legértékesebb madár? Némileg köztudott, hogy a monokultúrásan vegyszerekkel történő növénytermesztés zsákutca, és a jövő az agrárökológia. Ez a film segít elképzelni és megérteni, hogyan működik az agrárökológia a gyakorlatban.

Takashi Kokubo még 1985-ben nem tudta, de Japán egyik legvonzóbb zenei exportjának élén állt: a kankyō ongaku (környezeti zene), az ambient zene ága, amely világokat idéz meg, és szintetizált és néha természetes hangokkal tölti meg a tereket.

„Amikor létrehoztam a ’Digital Soundology # 1 Volk von Bauhaus’-t, azt sem tudtam, mi az az ambient vagy a kankyō ongaku,” mondja Kokubo e-mailben a The Japan Times-nak. „Később rájöttem, hogy amit készítettem, valóban kankyō ongaku volt. Talán csak akkoriban még nem volt nagy szcéna Japánban.”

Kokubo hangzástervező és zeneszerző számára zenéje egyszerűen reakció volt arra, amit akkoriban túl soknak érzett. A 80-as évek kortárs műfajai, mint a pop és a rock, túlságosan üzenetközpontúak voltak; még a pontosan megkomponált formák is, például egy Beethoven-szonáta, olyanok voltak, amiket nem akart hallgatni.

„A 80-as évek elején elegem volt az efféle ’ezt az üzenetet akarom közvetíteni’ modorból,” mondja.

Most, 35 évvel az eredeti megjelenése után, a „Volk von Bauhaus” bakelit újbóli kiadása lát napvilágot a madridi Glossy Mistakes kiadó jóvoltából – de nem ez az első eset, hogy Japánon kívüli közönség újra felfedezi Kokubo zenéjét. Még 2018-ban eredetileg egy csúcskategóriás Sanyo légkondicionáló egység számára készített „imázs albumot”, az 1987-es „Get At The Wave” című művét újból kiadták „A Dream Sails Out to Sea (Get at the Wave)” néven a Lag Records-nak köszönhetően.

Az ambient zene minden bizonnyal visszatért az elmúlt években. Más újrakiadások mellett, mint például Yumiko Morioka „Resonance”-e ez év elején és Yasuaki Shimizu „Music for Commercials”-e – valamint a „Kankyo Ongaku: Japanese Ambient, Environmental & New Age Music 1980-1990” című, 2019-es összeállítás egy ki-kicsoda a japán ambient zenében – Kokubo „Volk von Bauhaus”-a kiszínezik az évtized üres helyeit, amelyet egyébként a buborékgazdaság korának jókedvéről ismernek.

Arra a kérdésre, hogy miért gondolja, hogy az ambient zene újjáéledik, Kokubo azt mondja: „A kortárs zenei élet nem egy ’túl sok’ helyzet? Nincs szükség alkalmi zenére halvány üzenettel, amelyet cél nélkül hallgatunk?”

Kokubo azon vágya, hogy olyan zenét hozzon létre, amely nem volt túlságosan megkomponálva, és nem volt különösebb erős üzenete, amelyet át kellett adni, akkor valósult meg, amikor először kézbe vett egy Fairlight CMI-t (számítógépes hangszert). Az album A-oldala két ütemes ismétlésekből áll, amelyeket ez az „új eszköz”, ahogy Kokubo fogalmaz, lehetővé tett.

"Úgy akartam zenélni, mint ahogy Picasso fest."

A madárdalok töredékei, a marimba rezonáns kavalkádja és a lélegző háttérhangzatok a csillogó zoetrópban, amely végtelenül kavarog a „Playing the Gods”-ban, míg a „Melancholy II” mocsárszerűvé és kísértetessé változtatja a légkört, lassú, alkonyi menetelés, amely embrionális videojáték-zenének érződik.

A threeASFOUR 2010-es őszi konfekció kollekciójának néhány darabja eléggé solarpunk. Időtlen darabjait inspirációnak is használhatjuk, egy évtizeddel később is elnyerik értelmüket.

A threeASFOUR transznacionális művészek triója New Yorkban, akik a divatot használják elsődleges médiumként.

A 2005-ben Gabriel Asfour (szül. Libanon), Angela Donhauser (szül. Szovjetunió) és Adi Gil (szül. Izrael) által alapított kollektíva örökségét képezi az élvonalbeli technológia ötvözésének a hagyományos kézművességgel, hogy ruhákat alkosson a divat és művészet találkozási pontján. Esztétikájukat a szakrális geometria egyetemes nyelveiből merítve a threeASFOUR a tudat és a kulturális együttélés témáinak kreatív feltárására irányul.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülethez (MME) minden évben több információ is érkezik postaládában fészkelő széncinegékről. A megfigyelések alapján a jelenség országosan általánosnak, sőt gyakorinak tekinthető. Az első esetekre márciusban lehet számítani, ezt követően a viselkedés a nyár második feléig is előfordulhat.

A széncinege a legtermetesebb és a településeken is legelterjedtebb cinegefaj Magyarországon. Hagyományosan harkályodúkban költ és a mesterséges odúkban is szívesen fészkel.

A leggyakoribb "techno"-fészkelőhelyet jelentő postaláda mellett találták már fészkét: alagcsőben, vázában, kerítések és korlátok üreges részeiben, útterelő-bójában, állítva tárolt matractekercsben, felfordított virágcserépben, kandeláberben, kéményben, cserépedényben, vascsövekben, utcai cigarettacsikk-gyűjtőben is.

A Magyarországon elterjedt, hagyományos postaládatípus méreteit (alapterület, mélység, röpnyílás) tekintve nagyon hasonló a széncinegék természetes harkályodúihoz és a mesterséges odúkhoz – a különbséget csak a lapos kialakítás jelenti. A cinegék szempontjából a családi házas környezetben, a kerítésen, a madarak számára is jól láthatóan elhelyezett postaládák országos hálózata valójában a legnagyobb számban kihelyezett mesterségesodú-típusnak is tekinthető.

A fészkelőhelyet kereső, majd a fészket építő madarak természetesen nem tudhatják, hogy a postaládát valójában napi szinten használjuk, és az ebbe dobált küldemények veszélyesek lehetnek a kotló madárra, a tojásokra és a fiókákra egyaránt. A veszélyt a madarak azért sem érzékelhetik, mert a postás a járdán közlekedik – ahol a madarak megszokták az emberek jövés-menését – és a levelek, újságok, szóróanyagkötegek bedobása is csak másodpercek kérdése. A fészekanyagot hordó madarak gyakran nem is találkoznak a postással, a küldemények bedobása pedig olyan rövid ideig tart, ami nem jelent tényleges zavarást számukra.

A madarak postaláda-foglalása tehát mindenekelőtt rájuk nézve jelent kockázatot. De ez a lakók és a postai dolgozók számára is kényelmetlenséget jelenthet, hiszen bő egy hónapon át nem lehet a megszokott módon kézbesíteni a küldeményeket. A probléma kezelésére több megoldási lehetőség közül választhatunk.

Ha a madarak nem tudnak beköltözni a postaládába, akkor maga a probléma sem alakul ki. Ehhez olyan postaládát kell vásárolnunk, barkácsolnunk, melynek levélbedobó-nyílását felső zsanéros billenőajtó védi.

A széncinegék nagyon jól telepíthetőek "B" típusú mesterséges odúkkal. Ezeket a közhiedelemmel ellentétben nem csak fák magasára, de épületekre és akár kerítésre is kihelyezhetjük.

Ilyen odúkihelyezéssel nem csak megelőző céllal, de az követően is próbálkozhatunk, ha észrevettük a cinegék postaládába költözését. Ilyenkor mielőbb tegyük ki az odút közvetlenül a levélszekrény mellé, és ekkor még lehetőleg röpnyílással kifelé. Az átköltözés sikere érdekében az első néhány órára (ha szükséges, akár néhány napra) zárjuk le, tömjük be a postaláda nyílását, hogy a fészeképítés lázában égő madarak mielőbb a szomszédos odú arasznyira levő röpnyílását kezdjék el használni. Néhány nappal később, vagy a fészek megépültét követően, a kifelé néző röpnyílású odút nyugodtan befelé fordíthatjuk – a szülők percek alatt megtalálják és megszokják a más felé néző bejáratot.

A madarak postaládába költözése sokkal inkább érdekességet, semmint nyűgöt jelenthet az embereknek. A tapasztalatok alapján az elbűvölt lakók szívesen és megértéssel fogadják a cinegéket, mert jelenlétük sokkal több megfigyelési örömet jelent, mint kellemetlenséget. Utóbbi ráadásul nagyon gyorsan, könnyen és egyszerűen orvosolható.