Aktivizmus

Bevezető: „solarpunk”, avagy hogyan legyünk optimista radikálisok

By Józsi - április 13, 2018


Szerző: Jennifer Hamilton (University of Sydney)



A solarpunk egy fenntartható jövőt képzel el, és azt, milyen lenne benne élni.

A punkok (a 70-es és 80-as évek tájékán) nem épp az optimizmusukról voltak híresek. Tulajdonképpen éppen ellenkezőleg. A számos módozatú lázadást az „establishment” ellen a „no future” jelszóval fejezték ki, pontosabban a Sex Pistols szövegeit idézve, a punkok „a méreg / az emberi gépezetetekben / mi vagyunk a jövő / a ti jövőtök”. Punknak lenni a definíció szerint azt jelentette, ellenállni a jövőnek.

Ezzel kontrasztban, a solarpunk legalapvetőbb definíciója – melyet a zenész és fotós Jay Springett javasolt – az, hogy ez egy spekulatív fikciós, művészeti, divat és aktivista mozgalom,

amely keresi a válaszokat, és megtestesíti magát a kérdést, „hogyan nézne ki egy fenntartható civilizáció, és hogyan jutunk el hozzá?”

Első blikkre tehát, a solarpunk a punk centrális elveit a feje tetejére állítaná. A dolga nem más, mint elképzelni a jövőt. Hovatovább, hajtsunk végre egy online „képkeresést” a „solarpunk” címszóval, és színpompás, zöld leveles metropoliszokat láthatunk, libbenős „neo-peasant” divatot, és talán egy kis gyereket egy napelem mellett állni egy jurta előtt.

Gondolom, a szerző erre a képre utalt (Forrás: eco-fiction.com)


Mindez, ahogy a solarpunkok a fényes jövőt elképzelik, méltó-e a „punk” indexhez?

A solarpunk optimizmusa a jövőbe nézve az első gondolat, aminek szüksége van némi belebonyolódásra itt. Ugyanúgy, mint az eredeti punkoknak, úgy egy széleskörű akadémiai diskurzusnak megfogalmazódik a pozitív gondolkodást érő kritikája. Feministák, mint Barbara Ehrenreich és Sara Ahmed, példának okáért, kapcsolódási pontokat látnak a kapitalista establishment és a jelenlegi boldogság között. Azt feltételezik, hogy a jovő-központú optimizmus pontosan azt a rendszert szolgálja, mely ellen a régebbi idők punkjai lázadtak.

Noha optimista, a solarpunk jövőbe tartó elképzelései, nem illenek bele igazán szervesen a kurrens politikai rezsimek vagy gazdasági rendszerek világába. Adam Flynn, ahogy önmagát nevezi „nagyívű kutató”, úgy véli, hogy a mozgalom alapja „az infrastruktúra, mint az ellenállás formája”. A solarpunkok ügye megálmodni egy teljesen eltérő rendszert az energia ellátás, elemi szolgáltatások és közlekedés tekintetében. Meglehetősen másmilyent, mint az országúti behemótok és széntüzelésű erőművek, melyek között ma élünk.

Más szóval, a solarpunkok ellenállnak a jelennek elképzelve egy jövőt, melynek radikális szociális változásra van szüksége. Radikális, talán, de nem radikálisan lehetetlen. Valóban, sokféle technológia és gyakorlat, melyet a solarpunkok az elképzeléseikbe rajzolnak, már ma létezik: napenergia és egyéb megújulók, városi mezőgazdaság, organikus építészet és design. Akárcsak a sci-fi szerzők, a solarpunkok remixelik a jelent, hogy alternatív jövőt hozzanak létre.



Apokalipszis vagy utópia?

A solarpunk a fikció asztalánál az ellenkező oldalon ül, mint a „cli-fi” [climate-fiction]. Az utóbbi években, a cli-fi fogalma a peremről egy piacképes zsáner helyére költözött. Amióta Dan Bloom először megalkotta az új szót, azóta a fogalom elég nagyra nőtt ahhoz, hogy az akadémikus kutatások is tanulmányozhassák konvencióit. Ebben a kategóriában új regények és novella gyűjtemények kerülnek kiadásra minden évben.

A cli-fi, mind a filmben mind az irodalomban a disztópia felé halad. Ha film, nézzük meg a Holnaputánt, melyben New Yorkot elárasztja a tenger, aztán megfagy egy klimatikus zűrzavarban, és a Snowpiercert, melyben drámaian a fonákjára kerülnek a klímaváltozás kontrollálására tett kísérletek. Ha szövegről van szó, vegyük elő Paolo Bacigalupi A vízvadászát, melyben az aszály elszárította az USA délnyugati részét. Ezek a bukás, katasztrófa és társadalmi összeomlás történetei. Döntően azt reprezentálják, ahogy az apokalipszist valahogy katalizálta a klíma vagy környezeti változás: hullámok, hóvihar, aszály. A cli-fi csupán egyszerűen pl. a nukleáris háborútól való korábbi szorongásokat újabbakkal helyettesíti, pl. a környezetbe való emberi beavatkozás hatása kicsúszik a kezünkből.

Az ausztrál közegben Briohny Doyle The Island Will Sink c. és James Bradley Clade c. könyvei veszik fel ezeket a témákat. Itt is, a cli-fi látható már olyan regényekben is, melyek még a fogalom léte előtt íródtak. Ezt Ken Gelder „rurális apokalipszis irodalomnak” hívja, csakúgy mint Carrie Tiffany felfedezéseit a megbukott félsivatagi mezőgazdaságról az Everyman’s Rules for Scientific Living-ben.

A „cli-fit” tanítom egy irodalmi kurzuson, beleértve Doyle és Tiffany regényeit, és felkérem a hallgatókat, hogy vonják kritika alá a stílus apokaliptikusságát. Probléma-e, hogy a jövőt csak látványos katasztrófaként vagy lassú hanyatlásként képzeli el?

A solarpunkok azzal érvelnek, hogy egy olyan sötét jövő elképzelése (vagy a „no future” ebben az értelemben) az, amelyben a bukás válik katarzissá, az akadályozza az alternatívákról való gondolkodást.

Mint irodalmi stílusirányzatnak, a solarpunknak is vannak elődei. A The Fifth Sacred Thing (1994) Starhawk tollából, és Ernest Callenbach Ecotópia c. könyve (1975) mind antikapitalista, de-urbanizált, kertközpontú társadalmakat képzelnek el. Míg Callenbach szövege nem egy tökéletes utópia (ha egyáltalán létezik ilyen), nyilván van tartva, mint ami az alternatív jövő-víziók szükségességét vallotta egy hasonló módon, mint a solarpunkok. A filmben Hayao Miyazaki munkássága a fősodorbeli előfutára a mozgalom esztétikai és politikai kihívásainak.



A szivárvány felfedezése

Mint a fikció egy kategóriája, a solarpunk peremlakó marad. Kevés önidentifikáló szerzője körvonalazza hozzájárulását a stílushoz, mint pozitív reakciókat a zordabb tudományos fantasztikum mellett. Az áramlatra példák a Biketopia: Feminist Bicycle Science Fiction Stories in Extreme Futures és Sunvault: Stories of Solarpunk and Ecospeculation. A solarpunk irodalom vagy szerzői kiadásban jelenik meg, vagy kicsi független kiadóknál, vegyes ismertetőket írnak róluk.

Az Instagramon a #solarpunk 1.000 alatti számban tűnik fel. Azonban a szubkultúra esztétikai érzékenysége kezd kiemelkedni. Jónéhány divat megszállott posztol szelfiket, melyeken lebegő textilekkel, cool színű ajakrúzzsal és testékszerekkel kísérleteznek. Ha a steampunk az, amikor „a gótok felfedezték a barnát”, akkor a solarpunk az, amikor felfedezték a szivárványt.

A Twitteren a hashtag gyakoribb. Saját közlésű meséket, divat statementeket, sőt példákat is csoportosít, mellyel a solarpunk projekt úgy tűnik, áttörést érhet el napjainkban, csakúgy, mint egy elektromos buszos kampány esetében. Szintén úgy tűnik, mint az elődök esetében, a steam- és cyberpunknál, a solarpunkok lubickolnak a kosztümök világában (cosplay).

Mindez szintén politikai. Andrew Dana Hudson mondja, hogy a szubkultúra „rögzít egy napenergiában bővelkedő világot, és azután állítja, hogy még mindig szükségünk van punkokra. Semmilyen mágikus technika sem segít rajtunk. A nehezebb úton kell csinálnunk: a politikával.” Solarpunknak lenni, tehát erősíteni az ellenállást a mainstream jelennel szemben elképzelve egy alternatív jövőt.

A kérdés, mely hátravan még számomra mindezzel kapcsolatban, hogy mi különböztet meg egy solarpunkot egy ökoszexuálistól vagy egy ökofeminista technopogánytól vagy egy öko-afrofuturistától vagy netán egy permakultúrástól? Vagy akár egy másik színesen öltözködő, politikai beállítottságú utópista mozgalmártól?

Hasonlóságok bőven vannak, de a fókusz, amely a kulturális változásra irányul, mely szükségszerűen együtt jár a megújuló energiára történő teljes átmenettel, nos ez a solarpunk meghatározó jellegzetessége.

Ez az, amit mélyen ellenállhatatlannak tartok a szubkultúrában. Általában azt kérdezzük, „helyettesíthetik-e a megújulók a fosszilis üzemanyagokat?”. Ez egy fontos kérdés, de nem birkózik meg a kultúra és az energia közti kapocs dolgával. Mindezek helyett a solarpunk azt kérdezi, „milyen világ fog kibontakozni, amikor végleg megtörténik az átmenet a megújulókra?”, és az írásaik, formaterveik, blogjaik, tumblr-jeik, zenéjük és hashtagjeik érdekes választ generálnak.

Forrás: theconversation.com, 2017. július 19.
A kép forrása: en.unesco.org
(Itt oktatási célból szerepelnek.)

  • Share:

You Might Also Like

0 Comments