A XIII. és XVIII. század közötti Európában tucatjával került sor ún. „állatperekre.” A következő példák francia nyelvterületről származnak, és Luc Ferry tolla nyomán jegyeztem fel őket. 

1587-ben a francia Saint-Julien városka lakói pert indítottak a püspöki bíránál az ormányos bogarak ellen. A bogarak ellepték a szőlőskerteket, ahol jelentős károkat okoztak, így hát a parasztok képviselőikkel kérvényt fogalmaztattak az érsekség egyházi bírájához, hogy átkozza ki, vagy más alkalmas büntetést rójon ki az állatokra. 

1545-ben már folyt egy per a vincellérbogarak ellen, ami a rovarok győzelmével zárult. Az eljárás rendjének megfelelően a bogarak védőügyvédjét maga a püspöki bíró jelölte ki számukra. Az ügy kimenetele az lett, hogy az állatok Isten teremtményei, így éppannyi joguk van a növényekkel táplálkozni, mint az embereknek. A bíró megtagadta az ormányosok kiátkozását. 

A per 1587-ben történt újrafelvételekor a védőügyvéd oly szívósan védekezett, hogy a gazdák kénytelenek voltak a megegyezésre törekedni. Összehívták a falugyűlést, és elhatározták, hogy kijelölnek az állatok számára egy új területet, ahová az értékes szőlők helyett költözhetnének. Ez egy kb. 50 hektáros terület volt, ahol fák, bokrok, gyümölcsfák és dús aljnövényzet jelenthette volna a bogarak táplálékát. Jóakaratuk bizonyságául szerződést kötöttek az állatokkal, hogy bár megtartják átjárási jogukat a területen, néhány mésztufa bánya kitermelési jogát, és azt hogy háború esetén ott elrejtőzhessenek, azonban nekik adományozzák, mint élőhelyet. Ez az első ajánlat volt „a természettel kötött szerződésre.” 

Több állatper is volt a modern kor előtt, pl. a XV. században Coire város környékét ellepték a lárvák, amik kirágták a növények gyökereit. A lakosok beperelték a kártevőket, azonban a bírói döntés szerint Isten teremtményei, joguk van az élethez. Vad, erdős vidékre száműzte az élőlényeket. 

A Berni-tó piócáinak ügyében viszont az élősködőket kárhoztatták, és hivatalosan kiátkozták. A piócák ráadásul három napos határidőt kaptak, hogy hagyják el a vizeket. Miután ez nem teljesült, az érsek személyesen ment a helyszínre, hogy elmondja a kiátkozást az állatokra. 

Marseille-ben kiátkozták a kikötőt eltorlaszoló delfineket, akik miatt nem tudtak a hajók közlekedni. 

Egy ilyen per során, a jog szerint, a tárgyalás pontos időpontját és helyszínét háromszor fel kellett olvasni az állatoknak, különben nem volt kimondható a szándékos távolmaradás. Az állatok azonban (ki tudja miért) rendre nem jelentek meg a törvény színe előtt. A védőügyvédek ilyen esetekben leleményükre hagyatkoztak, pl. az Autun egyházmegye patkányai ellen indított perben, a rágcsálók utazásának nehézségét a macskákkal magyarázta az állatok védője. A coire-i ganajtúró bogarak perében az állatkák beidézése hatástalan maradt. A bíró azonban figyelembe vette „fiatal korukat és testük kicsiny voltát,” és kiskorúvá nyilvánította őket, valamint kijelölt számukra egy képviselőt és egy ügyvédet.