Hogyan változtatta meg a genetika a „rasszokról” alkotott véleményünket
By Józsi - május 09, 2018
Szerző: David Reich
"Kőkori hajósok" fantáziarajz
1942-ben az
antropológus Ashley Montagu közölte a „Man’s Most Dangerous Myth: The Fallacy
of Race” („Az ember legveszélyesebb tévhite: A faj tévedése”) című inspiráló
könyvét, melyben kikötötte, hogy a rassz egy szociális koncepció, melynek
nincsenek genetikai alapjai. A klasszikus példa, melyet gyakran idéznek, a „fekete”
önellentmondásos definíciója. Az Egyesült Államokban történelmileg egy személy „fekete”,
ha a Szaharától délre fekvő ősökkel rendelkezik; Brazíliában egy személy semmi
esetre sem „fekete”, ha bármelyik őse európai volt. Ha a „fekete” jelző
különböző embereket jelöl különböző kontextusokban, hogyan is kezdenénk neki,
hogy mindennek genetikai alapot találjunk?
1972-től kezdve a
genetika eredményei elkezdték támogatni ezt az érvelést. Abban az évben a
genetikus Richard Lewontin egy fontos tanulmányt publikált, amely a vérben
található fehérje típusok variációiról szólt. Az emberi népességeket, melyeket
analizált, hét „rasszba” csoportosította – Nyugat-eurázsiaiak, Afrikaiak,
Kelet-ázsiaiak, Dél-ázsiaiak, Natív-amerikaiak, Óceániaiak és Ausztráliaiak – és
azt találta, hogy körülbelül 85 százaléknyi variáció van a protein típusokban,
melyek megegyeznek a populációk és „rasszok” változataival, és mindössze 15
százaléknyi az a variáció, mely átível ezeken. Az emberek közötti variációk mértékében
mégis a legszembetűnöbb, ahogy Lewontin kimutatta, az „egyének közötti különbség.”
Ezen az úton elindulva
azt a konszenzust kezdték megalapozni, hogy az emberi népességek között nincs
akkora különbség, mely támogatná a „biológiai faj” koncepcióját. Helyette az az
érvelés bontakozott ki, hogy a rassz „társadalmi konstrukció,” egy
történelmileg és földrajzilag változó módszer arra, hogy embereket
kategorizáljanak.
Igaz, hogy a faj, a
rassz szociálisan konstruált. Az is igaz, amit Dr. Lewontin írt le, hogy az
emberi populációk „figyelemreméltóan megegyeznek egymással” a genetika
szemszögéből vizsgálva.
Azonban az évek során
ez a konszenzus átváltozott egy látszólag megkérdőjelezhetetlen ortodoxiává. Az
ortodoxia fenntartja, hogy a manapság használatos rasszt jelölő fogalmak mentén
csoportosított emberek között az átlagos genetikai különbségek olyan
triviálisak, hogy amikor bámely jelentős biológiai eltérést vizsgálnánk, akkor
ezek a differenciák akár el is hanyagolhatóak.
Az ortodoxia
továbbmegy, úgy tartja, rosszul kell magunk éreznünk, ha bármely a populációk
közötti genetikai eltéréseket vizsgáló kutatásba kezdünk. Az aggodalom tárgya
az, hogy egy ilyen kutatás, nem számít, mennyire jó szándékú, egy sikamlós
talajra vezet, ahol azok a biológiai különbséget hangsúlyozó áltudományos érvek
találnak táplálékra, melyek a múltban voltak használatosak, hogy a rabszolga
kereskedelmet, a fajvédő mozgalmat és a nácik zsidókat gyilkolását igazolják.
Mélyen szimpatizálok
azzal az aggodalommal, miszerint a genetika felfedezéseit rossz célra is
használhatják, hogy a rasszizmust próbálják igazolni. Azonban genetikusként azt
is tudom, hogy nem lehet tovább fittyet sem hányni az átlagos „rasszok” közötti
genetikai különbségekre.
A DNS szekvenciálás
technológiájában áttörő fejlődés történt az utóbbi két évtizedben. Ezek az
eredmények lehetővé teszik számunkra, hogy finom pontossággal mérhessük meg,
hogy egy egyén genetikai elődei hová vezetnek vissza, mondjuk, Nyugat-Afrikába
500 évvel ezelőttre – mielőtt belekeveredett az amerikaiba, a Nyugat-afrikai és
az európai génállományok szinte teljesen izoláltak voltak az utóbbi 70.000
évben. Ezeknek az eszközöknek a segítségével megtanuljuk, hogy míg a faj egy
társadalmi konstrukció, a genetikai eredetben fellelt különbségek valódiak,
melyek összefüggésben állhatnak sokféle ma használatos rassz-konstrukcióval.
Az újabb genetikai
tanulmányok bemutatták a populációk közötti különbségeket, nem csak a gének
által determinált egyszerű tulajdonságokat, mint a bőrszínt, hanem összetettebb
jellegeket, mint a test méreteit és a betegségekre való hajlamokat is. Pl.
tudjuk, hogyan képesek a genetikai faktorok meghatározni, miért magasabbak az
Észak-európaiak általában, mint a Dél-európaiak, a sclerosis multiplex miért
gyakoribb az Európai-amerikaiaknál, mint az Afrikai-amerikaiaknál, és miért
igaz a fordítottja ennek a végső stádiumú veseelégtelenségre.
Aggódom amiatt, hogy
jó szándékú emberek, akik tagadják az emberi populációk közötti alapvető
biológiai különbségek lehetőségét, beleássák magukat egy védhetetlen pozícióba,
amely nem fogja túlélni a tudomány előretörését. Nagyon aggódom amiatt is, hogy
akármilyen felfedezések szülessenek – és igazából nincs is még fogalmunk, mik
lesznek azok – úgy lesznek citálva, mint „tudományos bizonyítékok”, melyek a
rasszista előítéleteket szolgálják, és azok a jó szándékú emberek nem fogják
érteni, hogy a tudomány ennek ellenére tovább nyomul, és visszaszorítja az
efféle állításokat.
Ez az, amiért fontos,
sőt, sürgős, hogy kifejlesszünk egy őszinte és tudományosan napirend szerint
aktuális módját a különbségeket illető diskurzusnak, ahelyett, hogy belenyomjuk
a fejünket a homokba, és a támadások felkészületlenül érjenek minket.
Hogy fogalmunk legyen
arról, hogy a populációk közti átlagos biológiai különbségeket vizsgáló modern
genetikai kutatás miként néz ki, példaként vegyük szemügyre az én saját
munkámat. 2003 környékén kezdődően elkezdtem feltárni, vajon hogy lehet, hogy
az a népesség keveredés, mely az utóbbi néhány száz évben volt jellemző az
Amerikai kontinensre, azt a jelenséget vonta magával, hogy a prosztata rák
előfordulása 1,7-szer gyakoribb az önmagukat Afrikai-amerikainak vallók
esetében, mint az önmagukat Európai-amerikainak vallóknál. Ezt az
egyenlőtlenséget lehetetlen a táplálkozásra és környezeti hatásokra hivatkozván
magyarázni, azt sugallja, hogy a genetikus faktorok szerepet játszanak benne.
Tréfa nélkül "férfi szépségverseny" egy Felső-nigeri ünnepen
Az önmagukat
Afrikai-amerikainak vallók genetikai örökségének átlagosan kb. 80 százaléka a
rabszolga afrikaiaktól származik, akiket a 16. és a 19. századok közt hurcoltak
Amerikába. Én és a kollégáim megvizsgáltunk 1.579 Afrikai-amerikai férfit
prosztata rákkal, a genomnak azokat a részeit kerestük, ahol a Nyugat-afrikai
ősöktől származó gének legnagyobb hányada található, nagyobb, mint bárhol
máshol a genomban. 2006-ban megtaláltuk pontosan azt, amit kerestünk: egy részét
a genomnak, mely 2,8 százalékkal inkább az afrikai ősöktől örökölt, mint az
átlagos gének.
Mikor jobban
beletekintettünk a részletekbe, azt találtuk, hogy ez a rész a prosztata rák
legkevesebb hét egymástól független rizikó faktorát tartalmazza, mindegyik
gyakoribb a Nyugat-afrikaiaknál. Eredményeink teljes mértékben igazolják, hogy
az Afrikai-amerikaiak prosztata rák rátája magasabb, mint az
Európai-amerikaiaké. Kikövetkeztethetjük ezt, mivel azok az Afrikai-amerikaiak,
akiknek teljes mértékben európai ősei voltak a genom ezen kis metszetében, nos,
náluk a prosztata rák veszélye ugyanakkora, mint bármely véletlenszerűen
kiválasztott európainak.
Vajon ez a kutatás
olyan fogalmakra támaszkodik, mint „Afrikai-amerikai” és „Európai-amerikai”
melyek társadalmi konstrukciók, és megcímkézi-e a genom szegmenseit, mint
éppenséggel „Nyugat-afrikai” vagy „Európai” az eredet tekintetében? Igen. Vajon
ez a kutatás azonosítja-e egy betegség valós rizikó faktorát, mely különböző
gyakorisággal fordul elő a népességeknél, ezzel újabb felfedezésekhez vezet,
melyek az egészség fejlődését szolgálják, és életeket menthetnek? Igen.
De amíg a legtöbb
ember egyetért abban, hogy genetikai magyarázatot találni egy fokozott
betegségi rátára fontos dolog, a legtöbbször itt húzzák meg a határvonalat. Genetikai
hajlamosságot találni egy betegségre egy dolog, ezzel egyetértenek, de
hajlamosságot találni bizonyos viselkedési és gondolkodási formákra egy
teljesen másik.
Azonban szeretjük-e
vagy sem, ezt a határvonalat már átlépték. Egy újabb tanulmány, melyet a
közgazdász Daniel Benjamin vezetett, több mint 400.000 személynek az oktatási
rendszerben eltöltött éveiről származó információit állította össze, szinte
mindegyikük európai ősöktől származott. A szocioökonomikus hátterek
különbözőségeinek ellenőrzése után, ő és a kollégái 74 genetikai variációt
azonosítottak, melyek kifejezik azokat a géneket, melyekről tudvalévő, hogy fontosak
a neurológiai fejlődésben, ezek mindegyike vitathatatlanul gyakoribbak azon
európaiak körében, akik több évet töltöttek el az oktatásban, mint azoknál az
európaiaknál, akik kevesebb éven át jártak iskolába.
Még mindig nem tiszta,
hogyan működnek ezek a genetikai variációk. Egy következő izlandi tanulmány
látott napvilágot, melyet a genetikus Augustine Kong vezetett, ami megmutatta,
hogy ezek a genetikai variációk akkor is értelmet nyernek, ha azt vizsgáljuk,
hogy az emberek mennyire halogatják a gyermekvállalást. Tehát ezek a variációk
kifejezik ugyan, hogy ki töltött több évet az iskolában, de kiváltanak egy
olyan viselkedést is, aminek semmi köze az intelligenciához.
Ezt a tanulmányt mások
követték, melyben megtalálták a viselkedést illető genetikus jósokat. Az egyik
ilyen kutatást a genetikus Danielle Posthuma vezette, aki több mint 70.000
személyt tanulmányozott, és megtalálta több mint 20 génben azokat a genetikai
variációkat, melyek megjósolják az intelligencia teszteken elért eredményt.
Vajon, egy
intelligencia teszten elért eredmény vagy az évek száma, míg valaki iskolába
jár, mindezt az alakítja, ahogyan ez a személy felnőtt? Természetesen igen. De
vajon számít-e valamit, valamilyen aspektusa ezen személy viselkedésének vagy
gondolkodásának? Szinte biztosan. És mióta minden tulajdonságot a genetikában
láthatunk viszont, várható, hogy különbözőségek legyenek a populációk között
(mivel a genetikai variációk gyakorisága ritkán ugyanaz a populációk között), a
viselkedés és gondolkodás genetikai hatásai is eltérnek a populációk közt.
Sokszor azt halljuk,
hogy bármely biológiai különbség a populációk közt valószínűen csekély, mert az
emberek nem is olyan rég váltak szét a közös őseiktől, és ezért a természetes
kiválasztódás szinte alig hagyott nyomot rajtunk. Ez nem igaz. A
Kelet-ázsiaiak, európaiak, Nyugat-afrikaiak és ausztráliaiak ősei a legújabb
időkig szinte teljesen izoláltan éltek egymástól 40.000 éven át vagy többön,
ami több mint az az idő, melyre az evolúció hatékony munkájának szüksége van. Csakugyan,
a tanulmány, melyet Dr. Kong vezetett megmutatta, hogy Izlandon mérhető
genetikus kiválasztódás történt azon genetikai variációk ellenében, melyek több
évet jósolnak az iskolában, abban a populációban, csupán a múlt század
leforgása alatt.
Hogy megérthessük,
miért is olyan veszélyes a genetikusok és antropológusok számára szimplán
megismételni a humán népesség különbségeit illető régi konszenzust, vegyük
figyelembe miféle hangok töltik meg az űrt, amit a mi hallgatásunk hoz létre.
Nicholas Wade, aki régóta a New York Times tudományos újságírója, jogosan
jegyzi meg 2014-ben megjelent könyvében, „A Troublesome Inheritance: Genes,
Race and Human History” („Zűrös örökség: Gének, faj és emberi história”), hogy
a modern kutatások kihívást jelentenek az emberi populációk különbségeiről való
gondolkodásunknak. Azonban ő tovább megy, hogy megalapozatlanul és felelőtlenül
azt állítsa, hogy a kutatások azt sugallják, a genetikus faktorok nyelvén a
tradicionális sztereotípiák szólalnak meg.
Mr. Wade egyik
kulcsforrása példának okáért az antropológus Henry Harpending, aki azt próbálta
bebizonyítani, hogy a Szaharától délre eső afrikai eredettel rendelkező
személyeknek nincs vonzalma a munkához, mivel sosem kellett dolgozniuk,
állítja, nem mentek át a természetes szelekció azon típusán az utóbbi
többtízezer évben, ami a kemény munkát jelentette, miként a legtöbb eurázsiai
átment ezen. Egyszerűen nincs semmilyen tudományos bizonyíték, mely ezt az
állítást támogatná. Sőt, miként 139 genetikus (köztük én is) levelet írt a New
York Timesnak Mr. Wade könyve kapcsán, és rámutatott arra, hogy semmilyen
genetikai bizonyíték nincs azokra a rasszista sztereotípiákra, melyeket
bemutat.
Egy másik figyelemreméltó
példa James Watson, a tudós, aki 1953-ban részt vett a DNS struktúrájának
felfedezésében, és akit 2007-ben nyugdíjba küldtek, mint a Cold Spring Harbor
Laboratories fejét, miután egy interjúban kijelentette – minden tudományos
bizonyíték nélkül – hogy a kutatások alapján elmondható, hogy a genetikus
faktorok alacsonyabb intelligenciához segítik hozzá az afrikaiakat, mint az
európaiakat.
Néhány évvel később
egy meetingen Dr. Watson azt mondta nekem, és genetikus társamnak, Beth
Shapironak valamire célozgatva, hogy „Srácok, mondjátok, és mikor jöttök arra
rá, miért van az, hogy ti zsidók sokkal okosabbak vagytok, mint bárki más?” Azt
állította, hogy a zsidók magasan teljesítenek, mert a genetikus előnyök több
ezer éven át átruházódtak a természetes szelekcióval, hogy tudósok legyenek, és
hogy a Kelet-ázsiai diákok azért hajlanak a konformizmusra, mert a kínai
társadalomban a konformizmus segítette a kiválasztást. (Nemrég Dr. Watson
üzent, melyben tagadja, hogy ezeket az állításokat tette, fenntartva hogy
mindezek nem az ő nézeteit reprezentálják; Dr. Shapiro elmondása szerint az ő
emlékei az enyémekkel megegyeznek.)
Az, ami Dr. Watson és
Mr. Wade állításait olyan alattomossá teszi, az, hogy mindketten a pontos
megfigyeléssel kezdik, miszerint sok akadémikus valószínűtlenül tagadja a
populációk közti átlagos genetikai eltérések létét, és akkor azt állítják –
semmilyen bizonyíték alapján sem – hogy ők tudják, mik azok a különbségek, és
hogy azok a rasszista sztereotípiákkal állnak összefüggésben. Arra használják
az akadémikus közösségtől való húzódozást, hogy nyíltan kitárgyalják ezeket a
terhelt témákat, és újra lerántják a leplet a gyűlölet képzeteiről és bedobják
a régi rasszista kacsákat.
Ez az, amiért a
tudósabb tudósoknak beszélniük kell. Ha tartózkodunk attól, hogy felvázoljunk
egy racionális keretrendszert a populációk közötti különbségek körüli
disputához, meg van a rizikója annak, hogy elveszítjük a nyilvánosság bizalmát,
és azt, hogy aktívan felléphessünk a gyanús szakértőkkel szemben, ez most
nagyon fontos. Vákuumot hagyunk, melyet áltudomány tölt meg, egy olyan
eredményre vezetve, ami sokkal rosszabb, mint bármi, amit mi elérhetnénk, ha
nyíltan beszélünk.
Őskori sír rekonstrukciója Európában
Ha a tudósok bármiben
is biztosak lehetnek, az nem más, minthogy bármi, amit mi most hiszünk a
populációk közti különbségek genetikai természetéről, az valószínűleg mind nem
igaz. Példának okáért, 2016-ban a laboratóriumom felfedezte, ősi emberi genomok
szekvenciálására alapozva, hogy a „fehérek” nem egy olyan populációból
származnak, ami emlékezet előtti időkig vezethető vissza, mint ahogy néhányan
hiszik. Ehelyett kiderült, hogy a „fehérek” négy ősi népesség keverékét
reprezentálják, melyek 10.000 évvel ezelőtt éltek, és éppannyira különbözött az
egyik a másiktól, mint amennyire ma az európaiak és a Kelet-ázsiaiak
különböznek.
Tehát hogyan is kéne
felkészülnünk a következő évek valószerűségeire, melyeket a génkutatások fognak
megmutatni, hogy számos jellegzetesség látható a genetikai variációkban, és
hogy ezek a tulajdonságok általánosan különböznek az emberi népességek közt?
Lehetetlen lesz – habár anti-tudományos, bolond és abszurd – tagadni azokat a
különbségeket.
Számomra, természetes
válaszként a kihívásra, tanulni azoknak a biológiai különbségeknek a példájából,
amelyek a férfiak és nők közt léteznek. A nemek közti különbözőségek sokkalta
mélyebbek, mint amik az emberi populációk közt vannak, visszatükrözve több mint
100 millió évnyi evolúciót és alkalmazkodást. A férfiak és nők hatalmas
kiterjedésű génállományban térnek el egymástól – egy Y kromoszóma, mely a
férfiaknak van, és a nőknek nincs, és egy második X kromoszóma, amely a nőknek
van, és a férfiaknak nincs.
Szinte mindenki
elfogadja, hogy a biológiai különbségek a nők és a férfiak között mélyek. Az
anatómiai különbségek mellett, a férfiak és a nők általános eltérést mutatnak a
méretben és fizikai erőben. (További általános különbségek vannak a
temperamentum és viselkedés tekintetében, noha itt fontos megválaszolatlan
kérdések vannak, miszerint ezek mértéke mennyire a társadalmi elvárások és a
nevelés hatása.)
Hogyan tudunk idomulni
azokhoz a biológiai különbségekhez, amelyek a férfiak és a nők közt vannak? Úgy
vélem, a válasz egyértelmű: Fel kell ismernünk, hogy mind a férfiaknál, mind a
nőknél vannak genetikai különbségek, és összhangban kell látnunk mindkét nemet,
ugyanazzal a szabadsággal és lehetőségekkel a különbségük ellenére.
Tisztán látszanak az
igazságtalanságok, melyek nem múlnak nő és férfi között társadalmainkban,
véghezvinni a fenti vágyakozást ma kihívás. Igaz, már konceptuálisan előre
haladó. És ha ez a tényállás a férfival és nővel, akkor biztosan ez a tényállás
akkor, ha bármilyen különbség felmutatható az emberi népességek közt, pedig annak
a nagy többsége sokkalta sekélyebb különbséget mutat.
Egy kihívás még várat
magára, ami a civilizációnkat illeti, mégpedig az, hogy minden emberi lényt
egyénként kezeljék, és hogy erősítsenek minden embert függetlenül attól, hogy
milyen kártyát húztak neki az élet paklijából. Összehasonlítva a hatalmas
különbségekkel, ami az egyének között van, a populációk közti eltérések
általában sokkalta kisebbek, tehát bizonyára csupán csak egy kis szerény
kihívás azt állítani, hogy az átlagos emberi jellegzetességek genetikai
különbségeket mutatnak.
Fontos, hogy
szembenézzünk bármivel, amit a tudomány fel fog fedni, anélkül, hogy
előítéletesek legyünk az eredménnyel, és a bizalom, hogy elég érettek tudunk
lenni, hogy kezelni tudjunk bármilyen felfedezést. Az egyetértés, hogy nem
lehetséges alapvető különbséget kimutatni az emberi populációk közt, azonban
felhívás a genetika rasszista félreértelmezése számára, melyet mi szeretnénk
elkerülni.
David Reich a Harvard
genetika professzora, és a hamarosan megjelenő “Who We Are and How We Got Here:
Ancient DNA and the New Science of the Human Past,” („Kik vagyunk mi, és hogyan
jutottunk el ide: Ősi DNS és az emberiség múltjának új tudománya”) c. könyv
szerzője, melyből ezt a cikket adaptálta.
(Forrás: nytimes.com,
itt oktatási célból szerepel a szöveg.)
(A képek forrása:
arstechnika.com, ancient-origins.net, cnn.com)
0 Comments