Nem így az anime (japán animáció) hosszú históriája során, melyben az ökologikus támák és metaforák kiugró szerepet kaptak több évtizeden át. Talán annak következtében, hogy látta az ökológiai és tömeg-pusztitó hatásait a nukleáris fegyvereknek, talán annak köszönhetően, hogy egy olyan kultúrából jön, mely összekeveri az ősit a modernnel és a természetit a technológiaiaval, sok más faktorral együtt, a zöld témák ismétlődő felvetései a japán animációs filmkészítésnek a kezdetek óta, a legendás Tezuka Oszamutól Mijazaki Hajao felszabadult műveiig.

Míg ahogy az amerikai animációs filmek mérföldkövei bánnak a környezettel, az elnagyolt skiccszerű – az erkölcsi tanácsokat osztogató FernGully, az utolsó esőerdőtől az intelligens és finoman árnyalt Wall-E-ig, a kibírhatatlan Loraxig – addig az anime affelé irányul, hogy következetesen szállítsa a zöld narratívákat, amely elcsepegteti a környezettudatosságot a közönségben anélkül, hogy fogná, és beleverné a fejünket azokba. Az erősségei abban is megmutatkoznak, ahogy láthatóak az antiökologikus rendszer struktúrák következményei (államok, hadseregek, vállalatok) inkább, mint az individuális fogyasztói viselkedés, mely úgy tűnik, hogy a nyugati zöld animációs filmek fő fókuszában áll; hangsúlyozva a személyes bűnrészességet ahelyett, hogy a strukturális változások szükségességét ábrázolná.

A modern ökológiai mozgalom születése óta, az 1960-as évektől a jelenig, két ágazat nőtt ki két egyenetlen pólussal, első részről a primitivisták – akik úgy hiszik, hogy le kellene tennünk az egész technológiáról, és vissza kéne térnünk egy vadászó-gyűjtögető életmódhoz – és, másrészről a futuristák – akik úgy hiszik, hogy környezettudatosan is tudjuk használni a technológiát, hogy mind önmagunk, mind a természeti világot felszabadítsuk a teher alól, mindezzel a legtöbb zöld valahol a kettő között helyezkedik el.

Az öko-anime filmek viszonylagos tere, amik környezeti szempontokat és témákat vállalnak, szintén lebonthatók durván két táborra: öko-fantazi és öko-futurizmus. Az előbbi igyekszik jókedvűbbnek lenni, és hóbortosan, bő fantáziával kezeli az emberiség viszonyát a természethez. Az utóbbi inkább sötét és fenyegető, amely az emberi butaság a természeti környezetre mért negatív következményeit ábrázolja.

Míg a párhuzamok a primitivizmus/öko-fantazi és a futurizmus/öko-futurizmus nem tökéletesen illenek egymáshoz, elég közös tulajdonságon osztoznak ahhoz, hogy a közös tematikus rezonancia fennálljon köztük, ha a szempontunk nem más, mint az ökológiai tudatosság kifejeződése a mozifilmekben.

Szeretnék az 1980-as és 1990-es évek optimista vízióival kezdeni – amelyek kisléptékű és általános fókuszát hangsúlyozzák a környezetnek, inkább mint a rendszer megváltoztatását – olyan mozik követik ezt, melyek ökológiai katasztrófát ábrázolnak, és „a természet bosszúját” az emberiség felett, és egy olyan filmmel végződik, amely az apokaliptikus képzeletet keveri egy optimistább nézőponttal, melyben az emberek képesek harmóniában élni a természettel, ahelyett hogy dominálnák azt.



Laputa: Az égi palota



Mégcsak az ökológiával és egyéb témákkal való helytálló kapcsolata nélkül is, Mijazaki Hajao Laputa: Az égi palotája egy elbűvölő gyerek kaland történet, elegyíti Jonathan Swift munkásságát a korai huszadik század kalandtörténeteivel (high adventure fiction) és az 1930-as évek hetvenkedő akciófilmjeivel (swashbuckling action movies) – szintén érdemes megjegyezni, hogy a stílus első mozgóképes példáit manapság steampunknak szokás nevezni.

A történet két tizenévesről szól, Sheetáról és Pazuról, egy alternatív történelmi verziójú Európában, ahol a gőzgépek nem tengerjáró hajókat, hanem léghajókat hajtanak, és ahol Laputa legendás városát keresik, melyről az a hír járja, hogy ott egy elveszett civilizáció romjait találni. Őket üldözi az aljas (esztétikailag fasiszta) Muska és a hadsereg, akik meg akarják hódítani az eltűnt várost a kincseiért és fegyvereiért.

Míg a meseszövés egy kissé egyszerűbb, összehasonlítva Mijazaki más filmjeivel, Muska különösen olyan, mint egy rajzfilm gonosz sarlatánja, összehasonlítva más sokkal finomabban árnyalt ellenlábasaival, az egész nem szeretne bármi más lenni, mint egy szórakoztató családi kalandfilm bennefoglalt üzenetekkel, melyek a militarizmusról és a természeti világgal való szükséges kapcsolatról szólnak.

A film egy olyan helynek a burjánzó völgyeiben kezdődik el, mely talán az alternatív-történelmi Wales lehetne, ahol az emberek szemmel láthatóan szegények materiálisan, de mégis tele vannak vitalitással, aztán ugrás ennek a földnek a hadseregének high-tech színfalai közé, melyek kellemetlenül rusztikus barnák, szürkék színeiben állnak, és körülveszi őket az agresszív uniformitás aurája. Ez a kétféle esztétika csap össze, mikor a hőseink, jók és rosszak, megérkeznek Laputába, az egykori technológiai vezető államba, melyet átvett a flóra és fauna. Ez olyasmi, amit Muska „mocskosnak” és undorítónak talál, miközben keresztülvágja magát a kúszónövényeken, hogy szert tehessen a város tömegpusztító fegyverei feletti irányításra.

Sheeta ősi kapcsolata a várossal részét képezi a játéknak egészen a végéig, amikor szemmel láthatóvá válik Muska számára, hogy a lány nélkül nem kerülhet a világ az uralma alá. Rászegezett fegyverrel fenyegetve, kényszeríti őt, Laputa düledező technológiája bekapcsolódik a játékba, ahogy láthatóvá válik, hogy ami egykoron egy nagy birodalom feje volt, az összeomlott a Földtől való elszakítottsága okán, mind képletesen, mind szó szerint értve.

Végül, míg a film ökológiai üzenete rejtett, inkább mint nyilvánvaló, figyelemreméltóan érett módon kódolt a közönség számára, amellett, hogy ez egy névlegesen gyermek-centrikus mozi, kapcsolódási pontokat hoz létre az állam széleskörű beavatkozása a gazdasági és társadalmi életbe, a háború, militarizmus, és a végzetes környezetpusztítás között.



Pom Poko: A tanukik birodalma



Mijazaki kollégája, Takahata Iszao írta és rendezte, az a filmkészítő, aki az anime leghíresebb mozi gyöngyszeme, a II. világháborús tragédia Szentjánosbogarak sírja mögött állt, a Pom Poko egy csoport antropomorf tanuki (nyestkutya, Japánban őshonos) életére fókuszál, amiként gerilla háborút folytatnak az emberek ellen, akik beépítik a lakóhelyüket.

A film sok-sok színes és kreatív képet vonultat fel, melyek a mágikus tanukik emberré és szörnyekké változó képességét ábrázolják, hogy elijesszék az embereket, és szintén sok fekete komédiát tartalmaz, melyek valószínűleg elrepülnek a gyerekek feje felett.

Beavatás a sztoriba, a film néhány évszak folyamán át játszódik, mikor a Tanukik különböző kampányokat és stratégiákat próbálnak ki, hogy távol tartsák az embereket a földüktől, és megállítsák őket az otthonuk elpusztításában. A film vonzerejének a része, hogy nézhetjük az antropomorfizált állatokat, akik emberi szokásokat mímelnek, sőt, nagyonis úgy viselkednek, ahogy azt igazi állatoktól várnánk, amennyiben tudnának beszélni. Valahogy úgy, nem túl racionális és felvilágosult módon.

A Tanukik legmilitánsabb szekciója hasonlóságot mutat a radikális környezetvédő csoportokkal, mint az Earth First! és az Earth Liberation Front, stratégiai szabotázs és károkozás tetteit hajtják végre a túlzott emberi beavatkozás elleni harcuk során. És, érdekes módon egy családi film esetében, nem csak hogy a Tanukik tényleges gyilkosságot követnek el egy ponton, hanem hisztérikusan röhögnek rajta utólag.

Egy zöld kérdéseket taglaló animált családi filmnél nem szokványos módon – mely körülbelül egyidőben került ki, mint a hasonló témájú FernGully: Az utolsó esőerdő – a film valójában sokkal komorabb és barátságtalanabb, ahogy folyik a történet, ahogy a Tanukik fokozatosan kifogynak a lehetőségekből, és lassan szembetalálják magukat az éhhalállal. A hősök kemény lehetőségekkel konfrontálódnak, amelyekre nincsenek könnyű válaszok, még a közönség perspektívájából sem. Kimennek-e egy ember ellenes őrjöngést csapni, inkább mintsem elfogadják az éhezés okozta lassú halált? Megkíséreljenek találni más, méglakhatatlanabb otthont? Azon kevés tanukinak, akik mágikusan át tudnak változni, meg kell próbálni asszimilálódni az emberek közé, hagyva hogy a gyengébb társaikra a bizonytalan végzet várjon?

A film mindennel együtt egy kissé túl erős kézzel bánik el az ember-természet konfliktus ábrázolásakor. Sőt, még úgy is végződik, hogy az egyik tanuki karakter egyenesen a filmet néző gyerekhez beszél, a környezet felelős kezeléséről. Azonban másrészről egy meglepően érett történetet vonultat fel, arról hogy sosincs könnyű válasz az ember versus ökologikus túlélés kérdésére.



A vadon hercegnője



Egy másik Mijazaki filmben, ezúttal egy sokkal sötétebb és felnőttebb természetben, Ashitaka, egy fiatal férfinak, akit egy átok fertőzött meg, melyet egy erdő isten adott rá, el kell hagynia a törzsét, és fel kell fedeznie a középkori Japán földjeit, hogy gyógyító erőre leljen. Az isten egyfajta spirituális fertőzéstől őrült meg, melyet a progresszív emberi erdőirtás okozott, mert sok embercsoport eltökélte, hogy meghódítja a természetet és az erejét, így az iparosítás és a haladás menetelése folytatódhat.

Teljes hosszában, ebben a 2 ½ órás eposzban, Ashitaka megmérkőzik az erdő szellemeivel, korrupt szerzetesekkel, katonákkal, akik le akarják vágni a fejét, egy várossal, melyet egy becsvágyó nő vezet változó morállal, és egy lánnyal, akit farkas istenek neveltek fel, miután az emberi szülei otthagyták, aki a saját faja ellen fordult, hogy az erdők harcosa legyen: A vadon hercegnője, aki a film címét adta.

Erre a filmre általában úgy tekintenek, mint Mijazaki legnagyobb alkotására egy karrierben, melyet mesterművek támasztanak alá. Nem nehéz látni, miért, mert szinte mindegyik karakter megragadó, komplex és fejlett; az animáció és a rendezés nem egyetlen lélegzetvételellel történik, még a mai feltételek esetében sem; és a meseszövése a háborúról emberiség és (antropomorfizált) természet közt magában ahhoz vezet, hogy sokoldalú legyen, és elkerülje azt, hogy egyik vagy másik oldalt teljesen jónak vagy teljesen rossznak fesse le a harcuk során.

Rendszerint azt várnánk egy pro-ökológus filmtől, hogy a természetet erényesnek és gyógyítónak, az emberiséget pedig hitványnak és komisznak ábrázolja. Mégis a kép, melyet Mijazaki fest, sokkal komplikáltabb ennél.

A természetet úgy mutatják be, mint az egyensúly és harmónia világát, jogtalanul pusztítva az emberi fellépés által; de ugyanakkor szigorú és rideg abbéli képtelensége által, hogy átmenetet képezzen vagy elfogadja a szükséges változást. Az emberiséget – melyet Vasváros ipari lakóhelye képvisel, amit a nagyratörő Eboshi úrnő képvisel – úgy mutatják be, mint erőszakos és meggondolatlan népséget; de ugyanakkor a kreativitás erejének és a vitalitásnak a birtokosait. És Eboshi úrnő maga, aki bármely más filmben a megtestesült gonosztevő lenne, úgy jelenik meg, hogy egyrészről környezetpusztító és rövidlátó, de másrészről egy olyan nő, aki társadalmi számkivetettekből – prostituáltakból, szökevény katonákból, leprásokból – gyarapodó közösséget épített, míg a társadalom többi része elutasította feléjük még az alapvető emberiességet is.

Tehát egy bizonyos értelemben a film a selejtes emberiség legjava és a jószándékú természet legrosszabb arca közötti harcban játszódik, amiben a versengés az élőhely territóriumáért zajlik, Ashitaka pedig a két világ között találja magát, aki (mint egy őslakos törzs tagja kívül a japán társadalmon) semmilyen helyismerettel nem rendelkezik, megreked középen; támadva és megvédve mindkét oldalt különböző pillanatokban, a szituáció függvényeként.

A végén, mint vártuk, az erdő és város közti egyensúlyt kivívták Ashitaka és a Vadon hercegnőjének közreműködésével, mivel mindketten gyermekek, akik két világ közé kerültek, ezáltal ők képezik a legjobb hidat közöttük. Mint egy sötét, de a végére reményteljes példája az öko-fantazinak, érdekes pillanatokat nyújt a néző számára, hogy szemlélődjön azon, ahogy az ember a természettel bánik a „haladás” nevében, és míg egy haladás, mely magával vonja az emberek vitalitásának a növekedését, és csökkenti a természet vitalitását, az valóban az a haladás-e, amely megéri.

Most a figyelmünk forduljon az öko-fantazi pozitív képzelete felől az öko-futurizmus sötét vízióinak irányába.



Blue Submarine No. 6



Ennek a mini sorozatnak a története, melyet kétórás mozivá vágtak újra, az egykor tiszteletnek örvendő tudósról szól, Zorndyke-ról, akinek az lett a meggyőződése, hogy az emberiség a Föld vesztét okozza. Ezt követően génmódosítás által létrehozott néhány új intelligens poszthumán fajt, melyek a tengerben élnek, és arra tervezte őket, hogy eltöröljék az emberi populációt a föld színéről. A tengeralattjáró pilóta Hajami és asszisztense Majumi összefognak, hogy megvédjék a még létező embereket és meghiúsítsák Zorndyke tervét.

Eltekintve a sötét és egyre időszerűbb öko tárgyi tartalomtól, a Blue Submarine No. 6 az egyik első anime film volt, mely széles körben elegyítette a 2D animációt a 3D komputer animációval, és bár nem annyira kifinomult, mint a mai követelmények, fordulópontot jelöl az anime, mint médium technikai fogalomkészletében. Ugyanabban az évben jött ki, mint Gary Goldman és Don Bluth Titán: Időszámításunk utánja, egy alábecsült sci-fi animációs film, amely szintén a tradicionális 2D karaktereket keverte a mobil 3D hátterekkel.

Ez egy ritka film, ahol az öko-összeomlást tudatos tevékenység okozta, sokkal inkább, mintsem az véletlen mellékhatás lett volna. Míg Zorndyke-ra a film elején csak utalások történnek, a legtöbb karakter úgy adja elő, mintha egy tébolyult szocipatáról lenne szó, később alkalmanként megjelenik a vásznon, és halk beszédű, intelligens, szinte barátságos karakterként ábrázolják. Míg az ő szó szerint népirtó projektjét úgy jelenítik meg, mintha túl messzire ment volna, Zorndyke még így is túl őszinte ahhoz, hogy egyszerű főgonosz legyen. Kevésbé Doctor Moreau – aki, a humanoid állat teremtményeivel, a legjobb összehasonlítás lehet – és inkább Doktor Frankenstein Marry Shelly eredeti regényében.

A meseszövés fő pontja az, amikor Majumi bosszút akar állni Zorndyke-on a szülei halála miatt, mivel a film a kettejük végső konfrontációjára épül föl. Ám, amikor végül face-to-face találkozik vele, és lehetővé válik, hogy megölje őt, nem tudja megtenni. A tetteinek magyarázatát hallgatva, úgy érzi, hogy egyszerre képtelen egyetérteni az antihumán filozófiával, ám nem tud rá úgy nézni, mintha egyszerűen csak egy brutális gonosztevő volna, aki halált érdemel.

Egész végig Hajami számtalan csatát vívott Zorndyke tengeri katonáival, azonban egy kimondatlan köteléket formáltak azzal, hogy megmentették egymás életét, egyszer az egyikük, másszor a másikuk, felfedezve egy közös „humánumot” egymásban. A film egyik legimpozánsabb jelenetében Hajami tömören fejezi ki, milyen lenne a poszthumán világ, „nekünk halál, de nektek utópia”.

A végső jelenet, Zorndyke eltemetése ambivalens. Ugyanis az, hogy az emberiség képes-e arra, hogy békében éljen a Föld új, nem emberi lakóival, lógva marad a levegőben. Ez olyasvalami, amit szomorúan lehet szemlélni, ha megkérdjük, hogy ha Zorndyke-nak igaza volt abban, melyben az emberi faj destruktív képességét becsülte meg, milyen alternatíva marad mind az embereknek, mind a bolygónak?



Origin: Spirits of the Past



Személyesen, mikor látom, hogy honnan ered ez az antihumanista érzékenység, és bár tudom méltányolni, feltenni érdekes kérdéseket néhány film kontextusában, mégsem száz százalékig szimpatizálok velük. Főként, mert a „humanitást” homogén személyiségként kezelik, ahelyett hogy változatosan sokféle legyen, mint amilyen valójában, az államban és az osztályokban rétegződve. Azt sejtetni, hogy az emberiség, mint egész, kollektív felelősséggel bír a környezeti rombolásért, úgy hat, mintha azt mondanánk, hogy egy szegény gyerek a nigériai Lagos-ban éppannyira felelős a környezeti károkért, mint az Exxon Mobil CEO-ja, csupáncsak azért, mert mindketten a homo sapiens sapiens faj tagjai.

Ebből és más okokból, úgy érzem, közelebb húzok az olyan világszemléletű filmekhez, mint az Origin: Spirits of the Past.

A film egy zenés montázzsal adja meg a kezdést, amely globális civilizációs összeomlást ábrázol, melyet egy rosszul sikerült genetikai kísérlet okozott, ezáltal a földet érző lényként viselkedő fák fedik be. 300 évet előreugorva az időben, a Neutral Város nevű hely lakói konfliktusban állnak egyik oldalról egy militarista nemzetállammal, másikról az érző fák alkotta erdővel – mellyel megtanultak egyensúlyban élni.

A felelősként inkább a militarizmust és állami elnyomó rendszert nevezik meg a filmben, ami a környezeti pusztulásért felelős, sokkal inkább, mint azt a másik fajta ösztönös fajok-közötti egymásra támaszkodást a romos Földön.

Mint egy film önmagában, az Origin esztétikailag gyönyörű, ám valaminek a híján van a mese és karakter szakosztályban. Csupán 90 perc, a meglepő világ, amit lefest, azt sugallja, megérte volna, ha sokkal hosszabb lenne, talán még egy tévé sorozatot is, vagy filmsorozatot, mint egy önálló filmet. És az üzenet, amit közvetít, úgy huzakodik elő, mint ami mértéktelenül papoló és kifinomulatlan. Noha az üzenet tényleges tartalma szempontjából az Originnek sikerül közel kerülni ahhoz, amit úgy hívnak, mint a környezeti gondolkodás szociálökológiai iskolája, az ember-természet együttműködését hangoztatja, és az egyensúlyt a kettő között, mint a konfliktus megoldását, sokkal inkább, mintsem az egyik vagy a másik dominálná vagy elpusztítaná a másikat.



Nauszika: A szél harcosai



Mijazaki Hajao első nagy filmjében, melyet a korai 1980-as években mutattak be (és ami egy minden képzeletet felülmúló szintetizátor filmzenével büszkélkedhet), egy környezettudatos emberek alkotta kisközösségnek sikerült kialakítani egy kényelmes életmódot maguknak, a megújuló technológiával, és az Ohmuval, óriás rovarszerű teremtmények, melyek itt-ott barangolnak a mérgező vadonban, mely a bolygó többi részét alkotja, való békés élettel.

Az összeomlás itt inkább nukleáris háború eredménye, mint ökológiai csődé – inkább egy hidegháború tematika az 1980-as évekből – mégis megvannak a közös szólamok benne a mai aktualitásokkal, mint a katasztrófát okozó emberi butaság intézményei körüli vita, elég sok van belőlük ahhoz, hogy kiismerjük magunk benne. A filmet akár ma is készíthették volna, ha az okot, a nukleáris háborút, lecseréljük egy másik okkal, az emberokozta ökológiai összeomlással, észlelhető különbség nélkül.

A mese egy fiatal „hercegnőről” szól, akit Nauszikának hívnak (egy ősi főníciai istennő után), amint a vadonban kószál, hogy nyersanyagot találjon ahhoz, hogy népét segítse, és közvetítőként lép fel a különböző, egymással háborúban álló államok, melyek pettyeket alkotnak a Föld még lakható zónáiban. Míg az egyik állam arra szánta el magát, hogy a „régi világ” ősi fegyvereit alkalmazza (ez valami városokat elpusztító atomfegyver lehet), azzal a céllal, hogy kisöpörje az Ohmukat a vadonból), Nauszika célja az, hogy békés megoldást találjon.

A film összességében hasonlít Mijazaki későbbi eposzához, A vadon hercegnőjéhez, miként Nauszika és Ashitaka mindketten az emberiség és a természet közti közvetítő szerepébe szorulnak bele. De amíg Ashitaka mindkét oldal ellen harcol a konfliktusban, próbálván mindkét oldalt rávenni, hogy legyenek érzékenyebbek, Nauszika próbálja közelebb hozni egymáshoz a két oldalt, anélkül, hogy erőszakért folyamodna. Ezen a szinten ez a leginkább antimilitarista, sőt, pacifista film azok közül, amikről itt szó van.

A végén Nauszika a saját életét kockáztatja, hogy békéltetőt játszon a militáns emberi kormányzók és a nukleáris fauna között, a stáblista utáni montázs megmutatja a közönségnek, hogy csakugyan lehetséges az emberek és természet harmonikus közös létezése.

Ez a film, noha a hat közül időrendben az első, azon anime filmek legjobb jellemvonásait testesíti meg, melyek utána készültek: ökológiai tudatosság, kapcsolat a környezetpusztítás és a környezet uralásának militáns vágya, és az arra való törekvés, hogy elfogadjunk egy együttműködő viszonyt a természeti világgal, ahelyett, hogy olyan világot építsünk, ami hierarchiára és destrukcióra alapul.



Konklúzió

Mint fönn megmutattuk, hogy míg a nyugati animációs filmek továbbra is lesújtóak és elmulasztják figyelembe venni a fontos vitakérdéseket, melyek az embereket és a bolygót érintik, az anime gazdag tartalommal bír a zöld témák körében, és arra vezeti a közönséget, hogy gondolkodjon a viszonyról, mely emberként a Földhöz fűzi, és a lehetséges megoldásokról, melyek a természet/kultúra kettősségben mélyen fekszenek.

Mind mozgóképes analízis, mind társadalmi elemzés szempontjából, a legígéretesebb környezeti filozófiák egyike, beletekintve a technológiai korba (mint arra fent utaltunk), a társadalmi ökológia kritikai elmélete.

A szociális ökológia rögzíti, hogy szinte minden környezeti probléma (ettől elkülönülve a tisztán természetes katasztrófák), végülis emberi társadalmi problémákban gyökerezik; és ezek a humán szociális problémák a centralizált hatalom intézményi és egyéb viszonyrendszereiből ágaznak szét, hierarchia és dominancia. A szociális ökológia alapítója, Murray Bookchin szavaival élve „a természet ember általi uralma, az ember ember általi uralmán alapul”. Más szavakkal, a módok, ahogy egymással bánunk, a kizsákmányolás és erőszak útján, rávetítődik azokra a módokra, ahogy a nememberi világot, állatokat, flórát, tájakat, és a biotikus élet más formáit kezeljük.

Talán a legjobb módszer a fellépésre az, amit a filmkészítők tesznek, elhinteni a lehetséges apokalipszis ijesztő vízióit, és fényes, reményteli jövőket mutatni, ahol a technológiát arra használják, hogy helyreállítsák az elsődleges természet (az organikus világ) és a másodlagos természet (az emberalkotta világ) közti egyensúlyt. Egy „szociálökologikus mozi”. És mint a mozik ebben a fesztiválban megmutatták, sokmindent el lehet tanulni az animétől. Most, ebben a pillanatban ezek a víziók csak igazán az előadói, olyan filmek, mint az Origin és Nauszika, melyek ökotópiákat mutatnak be az összeomlás utáni világ összefüggésében. Talán jó ötlet lenne megmutatni, hogy az olyan társadalmak megvalósíthatók, melyek által pont az az összeomlás kerülhető el, ami itt az első helyen szerepel.



(Forrás: solarpunkanarchists.com, itt oktatási célból szerepel a szöveg.)
(A képek forrása: decentfilms.com, studioghibli.fr, wifflegif.com, craiglotter.co.za, zerochan.net, quintaparete.wordpress.com)